KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/szeptember
• Nemes Nagy Ágnes: Arckép–korkép Faludy György, a költő
• Kovács András Bálint: A hatalom dublőre Titánia, Titánia...
• Sipos Júlia: A monopólium vége? A filmforgalmazás jövőjéről
• György Péter: A technikai sokszorosíthatóság korában Filmpornográfia
• Fáber András: Őspornó
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 1.
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Anno 1988
• Báron György: Intervenció
• Nóvé Béla: Az én szép kis mosodám
• Tamás Amaryllis: A baltás ember
• Gáti Péter: Ahová a sasok merészkednek
• Zsenits Györgyi: Nézz körül!
• Nagy Zsolt: Tron, avagy a számítógép lázadása
• Hegyi Gyula: Az amerikai feleség
• Hirsch Tibor: Júdás hadművelet
• Vida János Kvintus: Évek múlva
KÖNYV
• Szemadám György: Egy találékony amerikai Walt Disney

• N. N.: Felhívás!
• N. N.: A Lengyel Filmművész Szövetség válasza
• N. N.: A Román Filmművész Szövetség válasza

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A sivatag rabjai

Beregi Tamás

 

A Balzac regényéből készült film középpontjában voltaképp a romantika ember-természet ábrázolásmódjának egyik legkedveltebb motívuma, azaz a magányos férfi, és az őt elnyelő, feminin jellegű táj panteisztikus kapcsolata, s az ebben a viszonyban rejlő végzetszerűség áll. A film különlegessége nem is ennek a sokak szerint talán elcsépeltnek tűnő viszonyrendszernek a bemutatása, hanem sokkal inkább az, hogy a sivatag igazi megtestesítőjévé a műben – Balzac alkotásánál jóval nagyobb hangsúllyal – egy oázisban élő állat, nevezetesen egy nősténypárduc válik.

A film főhőse, Augustin Robert, egy fiatal francia katonatiszt azt a feladatot kapja, hogy megvédelmezzen egy finom lelkű művészettörténészt, akit Napóleon az egyiptomi műkincsek feltérképezésére küld a Nílus országába. A két férfi azonban eltéved a sivatagban, s míg a művész-tudós öngyilkosságba menekül a szomjhalál elől, addig a katonatiszt számára sokkal felemelőbb végzetet rendel a sors. A férfi egy oázisba téved, és itt találkozik össze az életét döntően megváltoztató nősténypárduccal: az állat bántani ugyan nem bántja, azonban teljesen megbabonázza őt. A darwiniánus tanokat két lábbal tipró film főszereplője az állat hatására egyfajta sajátos visszafejlődésen megy keresztül: a több fázisú evolúciós regresszió végpontján a főhős már mezítelenül, négykézláb rohangál, nyulakra vadászik, nyers húst eszik, sőt egy rivális hímállat arra ösztökéli őt, hogy maga is párducszínekkel pingálja ki a testét. Az egyszerre szánalmas és megható metamorfózis azonban kudarcra van ítélve: a férfi nem bújhat ki teljesen emberbőréből. A film több utalást is tartalmaz az Angol beteg és Marco Ferreri Milyen jó ízűek a fehérek című alkotására, és mindemellett még egy különös tanulsággal is szolgál: nemcsak az emberi, hanem még a szodomita eredetű szerelem is lehet plátói jellegű.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3938