KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/június
• Schubert Gusztáv: Egy percnyi csend A másik ember
• Ágh Attila: A gyengék ereje Nemzedéki vallomás Kósa ferenc filmjéről
• Kovács András Bálint: A másik nemzedék Beszélgetés egyetemistákkal
• Csepeli György: A vicc keserű bája Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Kovács András Bálint: A Wenders-sztori folytatása Berlin felett az ég
• Fáber András: Ruttmann Berlinje Dokumentumok
• Klaniczay Gábor: Patetikus céltalanság A taxisofőr
• Reményi József Tamás: Paszternak nélkül Zsivago doktor
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Fények, megvilágítások Nyugat-Berlin
• Koltai Ágnes: Zsánerképek Clermont-Ferrand
• Tóth János: Pordenonei kincsek Némafilm-jegyzetek – nagyzenekarral
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Kairó bíbor rózsája
• Nagy Zsolt: Diplomás örömlány
• Nóvé Béla: Érints meg és menj!
• Biczó Dezső: Tájkép, bútorokkal
• Gáti Péter: Bűnös férjem
• Ardai Zoltán: Ritz fürdőház
• Tamás Amaryllis: A csitri
• Vida János Kvintus: Távoli kiáltás
• Tamás Amaryllis: A halál ideje
KÖNYV
• Vértessy Péter: Filmközelben

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kutyabaj...

Állami ugatás

Harmat György

Ön bizonyos értelemben kutya – közli P. úr, a hivatalnok Emilióval, az állathangutánzó művésszel (a film egyik legmulatságosabb jelenetében), s igaza tudatában kiveti rá az ebadót. „Ön mért nem adózik?” – kérdez vissza Emilio, utalva arra, hogy „bizonyos értelemben” P. úr is kutya. Az adószedő válasza nem nélkülözi a logikát: „Állam az államot? Az én ugatásom állami.”

P. úr állami ember – az abszurditásig. Előélete predesztinálja arra, hogy munkanélküliből hamarosan az Ebadó Csoport legsikeresebb munkatársává küzdje fel magát. Mielőtt állás nélkül maradt volna, kiváló jegyellenőr volt meg gyári rendész, s (ahogy ő fogalmaz) ért valamit a kutyákhoz. P. úr alkalmas rá, hogy szinte tökéletesen eggyé váljon feladatával. Ha a zöldövezeti lakók inkább elrejtik ebeiket az adóellenőr szeme elől, mintsem hogy fizessenek, a gazdik helyett a négylábúakhoz kell fordulni. Ők őszinték: ugatásra ugatással felelnek. Ezzel pedig elárulják tartózkodási helyüket, egyúttal leleplezik tulajdonosaik csalási szándékát.

P. úr tettekre váltja gondolatmenetét. Megtanul ugatni, így módszerével komoly eredményeket ér el a bújtatott állatok felkutatásában. Ám tevékenysége visszahat rá, az „elkutyulás” folyamata immár megállíthatatlan: Pedigree Palt kóstol – késsel-villával, négykézlábra ereszkedik, a póráz szorítását próbálgatja a nyakán – még a sintérek is befogják!

Az ötlet (a figura útjának e következetessége) kiváló: Ferreri mester vásznára méltó. Ő szokta a lehető leglehetetlenebb meséket egyedül lehetségessé, érvényessé varázsolni. Ráadásul az állatfunkcióba lépő ember témája vesszőparipái közé tartozik. 1972-es A szuka mű (nálunk videóforgalmazásban, Lisa címen bemutatott) filmjében Ferreri is vizsgálta már a lassú kutyává alakulás lehetőségét, okait és következményeit, természetesen a Kutyabaj...-tól eltérő metafora-középponttal, szigorúan a férfi-nő párkapcsolat analízisén belül maradva.

Ferreri (és Buñuel, Kafka) ábrázolásmódja az igazán alkalmas az ilyesféle történetek elmondására. Az abszurditásnak az a száraz elemzése a legkomikusabb, amely Kafka Az átváltozás című novellájára jellemző, rögtön az első mondatában: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Forgatókönyvíróként Sántha érzi az abszurd e válfaját, ám rendezőként nem tűnik elég mértéktartónak: gyakran tolja előtérbe Melis László ugatással telehintett, agresszív zenéjét és Vékás Péter színvonalas, olykor „túlmozgott”, túlpoentírozott fényképezését. Amennyit nyer így a film lendületben, annyit veszít művészi mélységben.

Hogy nem a rendezőtől és alkotásától idegen megoldás konzekvensebb alkalmazását hiányolom, arra a jó színészvezetés a bizonyíték, legfőképp Bán János alakítása. Az a bámulatos precizitás, komolyság, mellyel felépíti szerepét, a féken tartott energia ereje, átélés és megmutatás perfekt egyensúlya irányt mutat: hogyan lehetett volna a szatírát megóvni attól, hogy időnként kabaréjelleget öltsön.

Sántha László több mint egy évtizedes dokumentumfilmes pályafutás után készítette el első, alig egyórás játékfilmjét. Eszembe sem jutna másolásra biztatni, hiszen van eredeti hangja. Nevéhez fűződik egy négy év távlatából is emlékezetes „költői szociográfia”, a dokumentum- és játékfilm határvidékéről származó Belső mozi, mely többet mondott a filmmítoszok szerepéről életünkben, mint megannyi tanulmány. Hitelesen, szépen.

A Kutyabaj..., e gondolatébresztő mű azzal fejeződik be, hogy eltörlik az ebadót, s egy hét múlva várható a macskaadó bevezetése. P. úr összeomlik. A kérdés nyitott: ő, aki a végletekig azonosult küldetésével, tud-e váltani? Képes leste arra, hogy „elmacskásodjon”? Felhangzik-e majd az állami nyávogás?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1076