KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egyéniség

Máté J. György

 

A csehszlovák film rendezője valószínűleg válaszút elé került. Hogyan ábrázolja a társadalmi visszásságokat, a protekció világát és mindazt, ami ebből következik? Tragikusan, tragikus iróniával? Vagy csináljon kabarétréfát, burleszkelemekkel? Otakar Fuka, a rendező egyik irányba sem tudott határozott lépéseket tenni, bizonytalankodásával azt érte el, hogy filmjét nem lehet komolyan venni. Ezért is lett az Egyéniség felemás, kissé erőltetett átlagalkotás, amelyben mindenből túl sok van. Túl sok az egyetemi felvételi panama, és a magát becsületesnek tudó főhős (aki sejthetően filozófiát ad elő a bölcsészkaron) túl sokat moralizál a katedrán. Frázisos etikai példáit a saját életéből veszi (túl sok „életszag”). Az elvált szülők közt ingázó egyetemista lány, amikor a rádióban meghallja a legújabb cseh slágert, túl nagy hévvel csapkodja a térdét. Barátnője túlságosan szerelmes a moralizálgató főszereplőbe (túl sok kacsintás, túl sok olvatag mosoly). És így tovább.

Az egyenletesen közepes színvonalú Egyéniség végül is azt sugallja: ne vegyük komolyan az embert mélyen érintő problémákat, a „társadalmi csapdákat”, a végén úgyis mindig minden rendbe jön. Nem dőlünk be neki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5836