KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Turisták

Bori Erzsébet

 

Az első párocska (Tiltott nő) után most egy egész kis csapatot indít el Philippe Harel, ugyanazon a vonalon. Kipróbált járat ez, Eric Rohmer mindig ezen utazik, immár több évtizede. Kész rejtély, hogy Harel miért siklik ki vele. Nem az a baj, hogy a történet banális, a figurák hétköznapiak a – rohmeri – esztétikának éppen ez a sarokköve, az erőssége. De ez a fajta minimalizmus nem tűr meg magán vörös farkokat, és nem illik hozzá az elérzékenyülés sem.

A Turisták című mikrotanulmányban négy fiatal indul korzikai hegyi túrára profi társuk vezetésével. Pár nap az egész, amíg tengertől tengerig átszelik a szigetet, amely távolról sincs távol a civilizációtól. Ám nehéz a hátizsák, nehéz az út, és még nehezebb az emberi természet. A repedésekből előjönnek a polgári életben jól kezelhető feszültségek; az összezártság és az út során előadódó problémák nyomán (nincs hely a turistaszállón, eltévednek az erdőben, a vaddisznó megette a csokoládét, ilyenek) konfliktusok robbannak, szakítások érlelődnek. Közben a nézőt időről időre (minden este, elalvás előtt) flashbackek vezetik be a szereplők otthoni életébe. Aztán túlesünk ezen is, jön a nagy hajó, majd legvégül, az epilógusban még egy esküvő is.

Harel most nem alkalmaz látványos megoldásokat, mint a Tiltott nőben, ahol olyan szigorúan tartotta magát a választott narratív centrumhoz, hogy nemcsak a férfi főhős nézőpontjából mondta el a történetet, hanem így is mutatta: másfél óráig csak a nő látszott a vásznon. (Szerencséje volt, hogy olyan jó színésznőre talált, aki elviselte és a néző számára is elviselhetővé tette ezt az intenzív jelenlétet.) A Turistákban nincs meg ez az intenzitás – magyarán kissé unalmas –, viszont nem követi el azt a stílustörést, mint a Tiltott nő végén, midőn a főhős belezokog a hóesésbe, és mélabúsan elmondja a tanulságot. Kíváncsian várom a harmadik filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3766