KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

A pince

Kovács Bálint

Im Keller – osztrák, 2014. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Veronika Franz és Ulrich Seidl. Kép: Martin Gschlacht. Gyártó: Coop99 / MMK Media / Ulrich Seidl Film. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 81 perc.

 

A pince című dokumentumfilm lehetne Ulrich Seidl magnum opusa, eddigi filmjeinek összegzése, hiszen az osztrák halálmadár egész pályája során az emberek metaforikus pincéiben kutakodott: megmutatta, mit akarunk titokban tartani, mit szégyellünk, mit rejtünk el normális esetben mások szeme elől. A metaforát most lefordította a valóság nyelvére, hogy kiderítse, mit csinálnak az emberek a házaik alagsorában.

A megközelítés és a formanyelv lényegében ugyanaz, ami Seidl minden filmjére – fikciósra és dokumentumra egyaránt – jellemző. A szenvtelenül hideg, gondosan komponált, mindig szimmetrikus állóképekkel tarkított, sokszor statikus kamerával felvett jelenetek a naturalizmussal, hiperrealizmussal akarnak hatni: a tabukat nem ismerő beállítások kényelmetlen fészkelődésre késztetnék azt a nézőt, aki nem makacs önismétlést lát bennük, hogy kizökkenjenek és kénytelenek legyenek a filmek által magukba nézni. A kamera kényelmesen elidőz a szubmisszív férfi heréjére erősített több kilós súlyokon, a szereteten, ami megcsillan a Hitler-festményről áradozó, privát náci emlékszobát fenntartó férfi szemében, vagy a szadista férfin, ahogyan a korosodó, nem épp Hollywood-kompatibilis testalkatú szub barátnője meztelen fenekét és széttett lábát pálcázza, később pedig a kamerával szembeállított férfi aprócska péniszén.

Csakhogy a máskor olyan tökéletesen kidolgozott hatásmechanizmus ezúttal megbicsaklik, és gyakorlatilag az egész film öncélúnak tűnik. Seidl ugyanis nem talál semmilyen vezérelvet, amely megindokolná, miért szerepelnek egyazon filmben a rasszista sportlövészek és a magányában műanyagbabát babusgató nő. Mintha a jelenetszelekciót csak az érdekességfaktor befolyásolta volna, és nem az, hogy kiderüljön általa, mi is a rendező filmmel átadni érdemes, egyéni közlendője, sajátos nézőpontja a világról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12608