KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/január
• Koltai Tamás: Mindez már megtörtént velünk Beszélgetés Gothár Péterrel
• Reményi József Tamás: Lélegzet nélkül Grúz filmek krónikája
• Böszörményi Géza: Fekete macska sötét szobában Pasztorál
• Szilágyi Ákos: Barátom, a filmreklám
• Bikácsy Gergely: Tajtékos évek A nouvelle vague születése
• Kovács András Bálint: Kultúra és halál Az új hullám szabadsága
A FILMVILÁG MOZIJA
• Schubert Gusztáv: A kollektív Übü Tűz van, babám!
FILMFŐISKOLA
• Zsugán István: Mennyit ér egy rendezői diploma? Beszélgetés Herskó Jánossal
• Pap Pál: Lengyelországban – és Ausztráliában Beszélgetés Jerzy Toeplitz professzorral
• Dobos Éva: Három Világ diákjai Beszélgetés Humberto Solas Kubai rendezővel
• Vincze Lajos: Debütánsok A holnap grúz filmes nemzedéke
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellem a dobozból Gdynia
• Zalán Vince: Fekete festmények Mannheim
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Szerelem második vérig
• Nagy Zsolt: Yesterday
• Hirsch Tibor: A harmadik fokozat
• Gáti Péter: Bocsáss meg!
• Faragó Zsuzsa: Kobra
• Kovács Ágnes: Az utolsó kívánság
• Tamás Amaryllis: A vihar

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

In memoriam H. P.

„Egy madár röpte, egy kavics, egy kökénybokor”

Reményi József Tamás

Balázs Béla Stúdió 1985/86

 

A fiatalember homlokában hatalmas rajzszeg. Ez természetes: körben a falon a többi kép is keresztüldöfve, némelyik újságkivágás vagy levélmaradvány a sarkánál fogva csüng, mint egy-egy dróton fennakadt halott madár. Elfogott terroristák, merényletek áldozatai, meztelen testek és menetelő testek, egy megőrzött céltábla, a (nem is 10-es) találatok gyermeki büszkeségével. Az erőszak, a halál látványának, egy európai diktátor szónoklatának társaságában pedig sebtében feltűzött telefonszámok, címek, nevek, felkiáltójeles dátumok – egy élet mindennapos és reménytelen „megszervezésének” nyomai. A szoba lakója nem tartott rendet, de festői rendetlenséget sem kreált, amilyennel a dilettánsok veszik körül magukat. Ha fontossá vagy szükségessé vált valami, akkor kézzelfogható közelségben kellett lennie-maradnia, s ebben nem volt különbség a kerek műanyag széken halmozódó orvosságos fiolák és a Pearl Harbor rejtélye, a szomszéd borozóban újratölthető, tehát készenlétben álló literes üvegek és egy lengyel plakát kis alkoholista figurái között. Annak, aki egy elmúlt élet utólag megkomponálható látványát keresi ezen a terepen, nem kell kiállítást rendeznie a megmaradt rekvizitumokból; „elég”, ha az elébekerülő anyaggal gazdálkodik.

Mátis Lilla filmje tökéletesen fölépített, önálló mű, azon felvételek nyomán, amelyek ebben a szobában készültek, a halál utáni napokban. Nem múzeumi paszta, nem mozgó-képriport. Nem irodalmi illusztráció: az egykori fiatalember író volt, s ez lassankénti kiderülhet azok számára is, akik a nevét sem hallották eddig, de az In memoriam H. P. nem egy névhez kötődik, hanem egy sorshoz, amely bármelyikünké lehet. Ismétlődő, egyre görcsösebben és egyre inkább hasztalanul ismétlődő erőfeszítéseket érzékítenek meg a körkörös szerkezetben egymás mellé állított és egymásba tűnő képek. Mátis a pusztulással viaskodó alkotó embert képes megidézni a hétköznapi tárgyak minimálisra redukált világának lehető legegyszerűbb képi jeleiből.

Zenei szervezettségű, minimal-art-os kompozíciójához a rendező nagyszerű alkotótársat talált Melis László személyében. Melis zeneszerzői munkássága nem először kapcsolódik e film főhőséhez: a Szertartás című novellára készített műve néhány évvel ezelőtt a modern magyar próza és a társművészetek kölcsönhatásának szép példája volt. Mostani munkája megsokszorozza a film egyszerre meditatív és felzaklató hangulatát, bizonyítva (ha még mindig bizonyítani kell), hogy a repetitív zene nem mechanikus játszadozás, hanem drámai kifejtésre alkalmas törekvés.

A film elején a költő, Petri György hangját halljuk: jóbarátja egyik írásából, az Embólia kisasszonyból olvas föl. „Mivel Embólia kisasszony a lelkedbe telepszik, lehet egy madár röpte, víz tiszta kékje, egy kavics, egy kökénybokor, a feleséged, az anyád” – hangzik az utolsó mondat, s a film többet nem beszél, de Embólia kisasszony mindvégig velünk marad, amíg csak el nem villan az utolsó kép is, egy fénykép, Hajnóczy Péteré.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5785