KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/december
FILMFŐISKOLA
• Vitray Tamás: Lázadni vagy beilleszkedni? Beszélgetés művész-tanárokkal
• Sipos Júlia: Nem kíváncsiak rád igazán Beszélgetés volt hallgatókkal

• Kézdi-Kovács Zsolt: Töredék egy filmrendezőről Gábor Pál halálára
• Szemadám György: Egy mitikus filmtabló A szurámi vár legendája
• György Péter: Rossz közérzet a filmszínházban Filmgiccs
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Olmi diszkrét bája Velence
• Létay Vera: Nemzedékek árnyjátéka Locarno

• Takács Ferenc: A kudarc igézete John Huston, a Kézműves
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Elek Judit: A bengáli vándor Satyajit Ray
• N. N.: Satyajit Ray filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A misszió
• Schubert Gusztáv: A város és a kutyák
• Tamás Amaryllis: Sem fedél, sem törvény
• Szemadám György: A szerelem és magány játékai
• Tamás Amaryllis: Lavardin felügyelő
• Faragó Zsuzsa: Szívfájdalom
• Báron György: Férfiak
• Hirsch Tibor: Pinocchio
• Gáti Péter: Asztal öt személyre
KÖNYV
• Faragó Vilmos: A szavak megőrzött jelentése
KRÓNIKA
• K. K. I. : Elment egy filmográfus
• N. N.: Bob Fosse (1925–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tripla vagy semmi

Kovács Marcell

 

Sosem értettem, Hollywood, ha felfrissít egy régi darabot, miért mindig a remekmûvek közül választ. Ki lehet színezni a Psychót, és vezérelheti számítógép a gorillák szemöldökét a Majmok bolygójában, az új változat az eredetitõl akkor is elmarad, mert bármiféle beavatkozás a hibátlanba csak árthat, amellett nem is illendõ.

A Tripla vagy semmi legalább nem eleve vert helyzetbõl indul. Az alapanyagul szolgáló Dicsõ tizenegy kedves, de tökéletlen film volt, szórakoztató dokumentuma a Frank Sinatra-baráti kör tündöklésének, akciófilmként azonban még korcsoportjában is igen gyengén muzsikált. A vakmerõ vegasi kaszinórablás sztoriját uras ráérõsséggel mesélte el, miközben túltengtek benne a vígjátéki és a musical-elemek. Steven Soderbergh pontosan tudja, mi ilyenkor a teendõ. A sztárparádé koncepciójához tartja magát, de rövidebbre fogja, gyorsít az iramon, a dalbetéteket vagány beköpésekre cseréli, és beiktat egy kínai akrobatát, egy happy endet, valamint egy egész várost elsötétítõ áramszünetet. Mindezt az egyszer már bizonyított Mint a kámfor modorában tálalja, többnyire izgalmas félhomályban és csábosan brummogó zenére, gondosan kerülve a kockázatos helyzeteket. Mert ez most a hollywoodi szaki Soderbergh, nem ám az egykori mûvészfilmes, viszont, tegyük hozzá gyorsan, nem is az utóbbi idõbõl ismerõs túlbuzgó szociológus, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.

A színészválogatottból az öregfiúkat szükséges mindenképpen kiemelni. A pókhasú római császárt idézõ Elliott Gould bájosan mókás jelenség, Carl Reiner közelképben izzadó holdvilágarca pedig a film leglátványosabb jelenete. George Clooney-t, Brad Pittet és Matt Damont egy csapatban játszatni azonban akkor is problémás, ha nem a Piszkos tizenkettõrõl van szó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2493