KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/november
• Szilágyi Ákos: Az emberiség beavatási halála Áldozat
• Báron György: Temetetlen zsarnok Vezeklés
• Reményi József Tamás: Holt idő Hosszú búcsúzások
• N. N.: B. Nagy László-emlékek
• Ágh Attila: A demokrácia iskolája Két választás Magyarországon
• Bikácsy Gergely: Hamueső Az utolsó kézirat
• Fáber András: Deviánsok a turul határán Hol volt, hol nem volt
• Koltai Tamás: Almáskert Érzékeny búcsú a fejedelemtől
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Szitakötőn Felső-Szavojában Annecy
• Létay Vera: Súlytalansági állapot München

• Antal István: Maya királynő Potré Maya Derenről
LÁTTUK MÉG
• Gazdag Gyula: Az én kis falum
• Nagy Zsolt: A halott Ember levelei
• Schubert Gusztáv: A Pókasszony csókja
• Vida János Kvintus: Keselyűket nem temetnek naponta
• Szemadám György: A Beverly Hills-i zsaru
• Schreiber László: A Kék Lovag kalandjai
• Gáti Péter: Ász
• Nagy Zsolt: A szél harcosai
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Alternatív videózás – itthon

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Megáll az idő

A zárójel felbontása

Bikácsy Gergely

 

Feszült, közönyt mímelő, de mindjárt görcsbe ránduló arc, összeszűkült szem, keskenyre vont száj, a menekülés útjait kereső tekintet, ugrásra kész testtartás. A film melyik figurája ez? A fáradt, koránál idősebbnek látszó Anya vagy kamaszfia, akire már kisgyerekkorában átragadt a szülők félelme és szorongása? Az esőáztatta, börtönviselt arcú mostohaapa? Vagy Lovas tanárnő férje?

A Megáll az időben hasonlóak az arcok, rokonságról árulkodnak. Gyűlölhetik egymást, félhetnek egymástól; mintha mégis testvérek volnának, egy korhadó, málló vakolatú, patkányok látogatta labirintus lakói. Itt az iskolaépületek és a lakóházak belsejében ugyanaz a piszkos, kékszínű vagy szürkésbarna félhomály lappang: a moslékzöld padok és a feliratokkal, térképekkel díszített falak magukba rántják s visszaöklendezik a gyereket és a felnőttet, tanulót és tanárt, fiút és szülőt. S ha valakinek nem volt hasonló a többiekéhez még az arca, azután már az lesz.

 

1. „Na jó, hát akkor itt fogunk élni” – mondja az Anya a film előjátékának végén, amikor a fegyverét elhajító férje két kis fiával itthagyja, s ők hárman az ablakból utána bámulnak a romos utcára. „1956. november 6.” – olvassuk, majd a fekete-fehér kép átkopírozódik egy piszkos-színesbe: 1963. Az Anya arca alig fáradtabb, csak a fiúk nőttek fel: nemsokára belépnek az Életbe.

Az élet épp most készül megváltozni. Itt kezdődik a film, abban a „tiszta égboltú” időben, amikor megnyíltak a börtönkapuk, s mindenki lehetőséget kapott a munkára, amikorra bizonyos értelmet kezdett kapni a filmben is felhangzó kis, szomorú dal: „Várj, míg elül a szél”.

A film hősei vártak. Vártak néhány évig, maguk sem érezték már, meddig. Éleslövészeten voltak ebben a szélben. S amikor elül a szél; ők nem idvezülten boldog mosollyal fogadják a rég várt fordulatot, hanem gyanakodva, gyűrötten, tétován. „Bent milyen volt?” – kérdi az Anya külföldre menekült férjének egykori barátját, mikor az, kiszabadulván a börtönből, esőtől csöpögő kalapban lekuporodik melléje a konyhaasztalnál. A férfi ránéz: „Miért, kint milyen volt?” Bizonyára nehéz, bizonyára silány. De az igazi próbatétel most kezdődik majd, a „szélárnyékban”, amikor jó állást és „részvételt” kínálnak neki, amikor lehetőséget adnak, mint mindenkinek, aki megérdemli, sőt, amikor többet is adnak, mint egyszerű lehetőséget, amikor odavonják a hatalomnak – bármennyire periferikus, kicsiny területére –, mégis a „húsosfazék” mellé. Amikor élettársa örömujjongás helyett így merenghet el a jó híren: „Akkor te is a szorítók közt leszel.”

Ez a felnőttek története. Az Anyáé és a börtönből szabadult Bodoré, aki csakhamar a fiúk nevelőapja lesz, akinek előbb „megkezdődik a kimosdatása”, azután már nemhogy végzetes akadálya a fiúk egyetemi felvételének, hanem magas beosztású tisztviselőként, „Bodor elvtársként” a sikeres felvételi legfőbb biztosítása. Eddig zárójelben éltek; most zárójel nélkül fognak élni. Legalább ők: a szülők.

Csakhogy a Megáll az idő, bármily fontos szerepet játsszanak is benne, nem a szülők, hanem a gyerekek története, akik a hatvanas évek elején kezdenek gondolkodni, s épp ezért a tágabbra nyíló világot nem a hátramaradó börtön- vagy pinceajtókéval, hanem egy még tágabbal, a bennük élő, határtalan lehetőségű világgal hasonlítják össze. Az író, Bereményi Géza, a rendező, Gothár Péter és az operatőr, Koltai Lajos korosztálya ez. A felnőttek, szüleik lélegezni kezdtek abban az évben, mikor a film kamaszhősei kapkodva veszik a levegőt s oxigénhiányban szenvednek.

Némely korokban a naptár minden hete, nemhogy esztendeje számít, s a történelmi kutatásnak roppant objektívnak, pontosnak kell lennie. Egy tantörténész (ha van ilyen) talán megállapíthatja, hogy a filmbeli gimnázium légköre az ötvenes évek végére volt jellemzőbb. Mégsem hiszem, hogy efféle történész okulárét igénylő „történelmi film” a Megáll az idő. Nem, mert minden műalkotásban, ebben is az érzelmek szubjektív szűrőjén préselődnek át az akkori mindennapok. „Éducation sentimentale”-ról mesél tehát: hősei az érzelmek iskoláját járják, ennek kell pontosan felrajzolódnia, a film hitelessége ennek hitelességén mérendő.

 

2. A Megáll az idő szűk világa éppen olyan önálló univerzum, mint bármely jelentős műé. Nagyságát, méreteit belső világának intenzitása adja.

A film tizenhat éves főhőse, Köves Dini számára abban a pillanatban, amikor eltűnt apja egykori barátja hozzájuk költözik, abban a pillanatban, amikor régi osztályfőnöke helyett új lép az osztályba, nincs többé egyértelmű helyzet, a kérdések többféleképpen értelmezhetők, a válaszok egymással feleselnek. Bereményi forgatókönyve és Gothár képi világa kizökkenthetetlen következetességgel, olykor szokatlan feszültséggel ezt az élethelyzetet ábrázolja. Mélysége érdekli inkább, mint felszínének határai.

Ez a fiú megtudja, hogy iskolájából „mintaiskolát” fognak csinálni, de nemcsak egy nyílt arcú és okos tanárnő jelenik meg, hanem egy rajtaütésszerűen ellenőrző, táskákat és zsebeket kutató, embertelen igazgatóhelyettes is. Köves Dini az alakoskodás, a szerepjátszás, a hazugságok roppant színjátékával ismerkedik. Rajnák, a fasisztoid igazgatóhelyettes nem igazán rettenetes ellenfél. Mitikus, ijesztő figura ugyan, de túl kell és túl lehet élni. Ezzel kecsegtet az új osztályfőnök is.

Lovas tanárnő (Ronyecz Mária) a felnőttek világának legárnyaltabban megrajzolt alakja. A fiú előző osztályfőnöke nemesen patinás, értékőrző, de idejétmúlt eszményeket vall. Josef Kroner alakításában mintha csak Spiró György legendás „Bach tanár ura” jelenne meg, múlt századbeli morálja, kikezdhetetlen emberi értéke imponáló, de eben az új (vagy lassan újuló) világban már semmiféle hasznosítható tanácsa, példája nem lehet a fiú számára. Annál inkább Lovas tanárnőnek, aki lenyűgöző öniróniával és közvetlenséggel „nyeri meg” magának az osztályt, aki József Attila idézettel mutatkozik be és korosztálya helyett is a fiúkhoz húz, akibe – viccből vagy komolyan – Dini még bele is szerethet. Ő is a múlttól jött valamiképpen, a „nehéz időkből”, útközben egykori magas rangú férje idegbeteggé vált (s ezért olykor rá kell zárni az ajtót), de Lovas tanárnő töretlen, gyermeki hittel néz a jövőbe. Vagy ez a hit is mímelt csupán?

Lovas tanárnőnél csak Dini Anyja tisztánlátóbb. Ő mintha a dolgok mögé látna. A film kulcsjelenete (és talán legjobban megvalósított jelenete) a két asszony találkozása. Kakassy Ágnes (Anya) és Ronyecz Mária itt Gothár előző filmjének sokat és joggal dicsért zárójelenetét, Esztergályos Cecília és Pogány Judit kettősét idézi egy teljesen más, többrétű, bonyolultabb és gazdagabb filmhelyzetben. Az Anya így beszél a tanárnőhöz: „Te ott vagy, ahol vagy, mozgalomban vagy ahogy akarod, én meg itt vagyok, ahol vagyok, és sose törődtem veletek! A te férjed ott volt, ahova az én férjeim lőttek ötvenhatban, azt hiszed, hogy nem tudom, hogy tudod, hogy tudom? Tudjuk.” Mindez a tragikomikus (szándékoltan és pompásan groteszk) hang azonban a szeles múlt hangja. Az Anya már senkiben nem csalódhat, a fia igen: ezért lesz nehezebb az ő helyzete. A régi osztályfőnök, mintha Kölcsey Parainesisét deklamálná, szépen, ám reménytelenül, s hogy Kölcsey cserbenhagy, azt el lehet viselni. De ha a mintaiskola nehezen átlátható mindennapjaiban a rajongott Lovas tanárnő taktikázása válik kiismerhetetlenné (vagy nagyon is kiismerhetővé), azt alig.

Lovas tanárnőnek van egy illúziója. Hogy amit ők, a felnőttek, a szülők elrontottak, azt a gyerekek hozzák helyre. Gothár filmje azonban nem kegyelmez a tanárnő illúzióinak sem. „A fiad máris sunyi” – mondja, önmaga lelkes naivságát durván felülbírálva a tanárnő az Anyának. S ezzel egyszersmind saját nevelési módszerének, saját lehetőségeinek is kiadja az elégtelen végbizonyítványt. Afféle „fényes szelek” igazságokat tanít egy·olyan időszakban, mely épp a józan kompromisszumokat, az apró magán- és hivatalbéli boldogulás jogát írja föl – nem zászlóra immár, hanem szürke munkafüzetbe. Régi „drill-iskola”, vagy Rajnákkal kiegészített, modern mintaiskola, melyben Lovas tanárnő taktikázik saját múltja és tanítványainak jövője között? Egyik iskolatípus sem nyújt példát, utat, nem sugall életigenlést.

A film forgatókönyvének írója, Bereményi Géza így ábrázolja a példaképekkel teleaggatott iskola légkörét: „A falakon szereplők közül a szellemóriások a haladó erők összefogását kívánták, a zászlóvivők kezüket nyújtották az elnyomottaknak, és újak léptek a helyükbe a megalkuvás helyett választott halál után. Feleltetéskor az iskola tanulói gyakorta hivatkoztak e példaképekre a tananyag alapján, de az óraközi szünetekben mintha megfeledkeztek volna róluk, csak egyetlen nevet hajtogattak: Pierre, Pierre.” (Regényrészlet: Jelenkor, 1982. április.)

A film legsúlyosabb, legérdekesebb figurája ez a Pierre, aki egyedül áll a mérleg másik serpenyőjében, s egymaga elég, hogy kérdésessé tegye a közmegegyezés szabályait. Nem azért, mert követendő, netán „pozitív hős”, nem azért, mert szimpatikus (talán nem az) – csak azért, mert más, mert nem akar a többiekhez hasonló lenni, mert önálló arccal akar élni – egyáltalán: mert él. Egyedül él a lassacskán beálló szélcsend vegetálói, megbúvói között. Hiszen a szélzúgástól átöröklött hazugságok a mintaiskola modern zsivajában is felhangzanak, hiszen a széltől eltorzult, esőáztatta börtönarcok kisimulva és jól táplálva is őszintétlenséget árasztanak. Mi lesz, ha a szülők nemzedéke átadja a fiúknak egyik legkártékonyabb védekező mechanizmusát: az örömre törő életszemlélet helyett a „kudarc-elhárító” mechanizmust (hogy Hankiss Elemér egyik tanulmányát idézzem)? Bereményi és Gothár – visszanézve – ettől félti hősét. Attól, hogy tanácstalansága sunyi álcává merevül, hogy az enyhületben kapott kis pofonok is megbéníthatják akaratát, hízottá tehetik gondolatait. Ettől sem a régi, sem az új osztályfőnök, sem az Anya szeretete, sem a nevelőapa terepszínűen bölcs óvatossága nem tud megóvni. Csak egy barát talán, egy „deviáns”, a sorból kilógó figura: ez a bizonyos Pierre, aki a mitikus Rajnák ellenlábasa lehet, mert e szűk, de mély univerzumban maga is mitikussá válik: Pierre nem csupán „kirúgatja magát”, nem csupán „kiugrik az ablakon”, nem, egyáltalán nem „disszidál” – átugrik a lehetetlen határán. A Megáll az idő talán legnagyobb erénye ennek a figurának a megteremtése. Az önmagában nem túl eredeti (bár Gothár színészvezetésével és Rajhona Ádám mindig váratlan erejű megformálásával önmagában is értékes) Rajnák-figura is Pierre-től válik gazdagabbá, fontossá. Ezzel az íróilag, rendezőileg szépen kimunkált kényes egyensúllyal emelkedik meg a film. Hogy mindkét serpenyőbe súly kerül.

„Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok” – mondja a lázadó Pierre barátjának, Köves Dininek. Félő, hogy jól látja, hiszen Rajnák is csak ezért, éppen ezért létezhet.

 

3. Gothár Péter filmnyelve, képi világa most, második játékfilmje bemutatásakor kevesebb meglepetést okoz, mint először. Nem mintha kevésbé volna érdekes vagy eredeti, de mert jó néhány képi megoldását, stiláris fordulatát már ismerjük. Gothárnál a képi feszültség mindig erős, de a feszültség kirobbanása legtöbbször váratlanul éri a nézőt. Hősei visszafojtott indulatokkal, lenyomva élnek, mintha nemcsak a mostohaapa, Bodor dolgozna keszonban (túlnyomásos fülkében), hanem mindannyian. A keszonból lift hozza föl természetes levegőre a munkásokat. Ez a lift jár föl-alá, (látszólag) kiszámíthatatlan és talányos menetrend szerint a filmben. Gothárt a realizmusnak mélyebb, szabadabb, a földtől bátran elrugaszkodó lehetőségei érdeklik – akárcsak előző filmjében. Amit makacsul, ingerülten el akar kerülni, az a szelíd kisrealizmus. Nem: a Főfotó-fényképeken másként mosolyognak, a vasárnapi újság-novellákban másképp beszélgetnek, a csattanós anekdotákban másként bonyolódik a történet. S a „színes filmben” sem ilyenek a színek. Gothár és az operatőr, Koltai Lajos lemerült a keszonba, ott piszkoslilát és piszkosbarnát látott, a félhomályt ott törvénynek látta, s nem akarja az ott élő embereket más gesztusokkal, más világításban megmutatni.

Formateremtő szándékára jellemző példa Bodor és Dini kocsmabeli beszélgetése. A szomszéd pultnál, halálos (nem reális) csendben piros fénnyel megvilágított, torz panoptikumfigurák vigyorognak (mintegy „alávigyorognak a dialógushoz”), Bodor (Őze Lajos) minden kiejtett szavának mázsás súlyú többlettartalma van. Itt a legegyszerűbbnek tetsző, közhelyes beszélgetést is egészen közelről egymás arcába lihegik vagy üvöltik a szereplők, itt állandóan megragadják egymást, húzzák, vonszolják, szorítják egymást. A gyűlölt igazgatóhelyettes kopasz Drakulaként a lépcsőház karfáján suhog lefelé, a táskakutatáskor kiborult játék-golyók nem Pál utcai fiúkba illő módon gurulnak szerteszét, hanem egy vízmélyi, történelmi horror hamisgyöngyei módjára. A fények itt soha nem természetesek, mint ahogy az arcok sem, a kimondott szavak sem.

Ezt a formateremtő erőt az Ajándék ez a nap bemutatásakor revelációként fogadtuk, bár némely megoldás ott is öncélúnak, keresettnek, „rátétnek” hatott. Most, e nagyobb mélységekbe törő, az „ajándéknapok” tegnapi gyökerét ábrázoló filmben is gazdagon él, dúsan tenyészik e magyar filmekben szokatlan képi vegetáció. Fassbinder vagy Werner Herzog egy-egy alkotásában keressük ennek a képi világnak az ősét vagy egyes-egyedül Gothár és Koltai Lajos látásmódja teremti meg? Akármiként: olykor, ritkán, úgy éreztem, művi segédlettel melegházba, kísérleti laboratóriumba illő eszközökkel állítják elő, néha erőszakkal „hangosítanak föl” egy-egy belső motívumot. Persze roppant nehéz eldönteni, mi szándékolt, koncepcióból fakadó megoldás, s mi magyarázható figyelmetlenséggel, netán ügyetlenséggel.

A kocsmai jelenet bravúrját említettem az imént. A riasztóan erős effektus, a panoptikum-jelleg tetszett; zavart viszont, hogy mintha Gothár nem tisztázta volna, Bodor (Őze Lajos) nevetséges paprikajancsi itt („vigyázni kell, nagyon vigyázni”, „hazafi voltam, lövöldöztem” – sziszegi szorított, eszelős torokhangon). Avagy – hiszen valóban kettétört az élete, valóban megszenvedett – a vesztesek kikezdhetetlen morálját hangoztatja, s megtörten is teljes ember? „Mindenkinek igaza van!” – morogja Bodor máskor maró gúnnyal. Mármost Őze játéka csúszik kicsit, millimétereket a karikatúrába, vagy Gothár nem tudott fölébe kerülni saját figurájának? Az „elbeszélő szem”, a rendező hol makacsul hőseinek szemhatárát vállalja, hol a mából visszatekintve okosabb, tájékozottabb náluk.

A gyerekfigurák közül Pierre-nek (Sőth Sándor) van csak igazán filmet robbantó ereje. Ezért is tán, hogy halványabbra sikerült a Dini és szerelme, Szukics Magda közti furcsa, menekülő-vonzó kapcsolat rajza. Feleslegesnek, túlmagyarázottnak érzem az 1967-es lezárást is: száraz „szövegközlés”, mint az American Graffiti végén – több lenne, arról nem beszélve, hogy a film igényes humoránál bántóan alacsonyabb színvonalú a Lovas tanárnő gyermekágyához ifjú férjként siető „kimosakodott” Rajnák jelenete. Ez már egyértelmű „megfejelése” a történetnek, ráadásul alig hitelesíti a film egésze. Nem kötelező hibalista: más, gyengébb szövetű filmben ezek a foltok is értéket jelentenének.

 

4. Általában egy műalkotásról – sokszor még a filmről is – évekkel később derül ki, divatigény röppentette magasba, vagy remekmű volt. De talán ez utóbbi, hangzatos minősítés a csendes termekben búvárló filmtörténészekre tartozik. Most csak annyi bizonyos, hogy a Megáll az idő jelentős film. Más szemmel lát sok mindent, nem fogadja el a készen kapott, előcsomagolt igazságokat, kérdőjeleket rak a kijelentő mondat végére. Azért van önálló látomása évekről és emberekről, mert más, saját indulata is van. Bosszantó hibáival együtt szeretem ezt a filmet. Szeretem, mert egy nagyon nehéz és nem középiskolai feladatot old meg a művészet érzelmi-indulati erejével: felbont néhány idejétmúlt zárójelet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 03-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6962