Mozi

Az utolsó család

Vincze Teréz

Ostatnia rodzina – lengyel, 2016. Rendezte: Jan P. Matuszynski. Írta: Robert Bolesto. Kép:. Zene: Atanas Valkov. Szereplők: Andrzej Seweryn (Zdzislaw), Dawid Ogrodnik (Tomasz), Aleksandra Konieczna (Zofia),. Gyártó: Aurum Film. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 120 perc.

Jan P. Matuszynski lengyel rendező epikus igényű műve két órába és egy lakótelepi lakásba sűríti a 20. század végének (poszt)szocialista lidércnyomását. Habár az 1984-es születésű rendező az ábrázolt kornak egy részében még nem is élt, első filmjében lenyűgöző forgatókönyvírói és díszlettervezői közreműködéssel kísérteties hitelességgel idézi meg a kort, melyben a bordázott falambéria lassan mindent beborított. Az utolsó család Zdzislaw Beksinski (jelentős festő, fotográfus, grafikus) és családja valós történetén alapul, nem szabad feldolgozás, hanem nagyon is valósághű megidézése a múltnak. Beksinskiék az egyik legalaposabban dokumentált család a lengyel történelemben, a családfő ugyanis szinte megszállottan rögzítette a legkülönbözőbb formában (levelek, fotográfia, hang- és videofelvételek) a mindennapjaikat. A hatalmas anyag alapján a film az 1977 és 2005 közötti időszakból idéz fel epizódokat, megrajzolva a korszak kelet-európai életérzésének tablóját. A cselekmény szintjén az abszurd mozaikot a fura életbölcselettel megáldott festő és öngyilkos hajlamú, neurotikus fiának (híres rádiós személyiség, zenekritikus, filmfordító) nem éppen hétköznapi interakciói szolgáltatják.

A vállalkozás dinamikáját több szinten is a grandiozitás és a kisszerűség paradox feszültsége teremti. Mintha a (volt) szocialista blokk három évtizedének epikus igényű freskóját – a korszak Andrej Rubljovját és Stalkerét – egy varsói panel sokadik emeletén látnánk megelevenedni. A film szinte teljesen lakótelepi belsőkben játszódik – jellemző módon jóformán csak akkor látunk külsőket, amikor a kezdetben öt tagú család kihalása kezdetét veszi, és a filmet temetések egyre gyarapodó epizódjai kezdik tagolni. A képi megfogalmazás is a tágasság és szűkösség paradoxonjára épít: a szélesvásznú (2.35 : 1 képarányú) film a látványvilágot igen gyakran, sokszoros belső keretezéssel a kép középső harmadába szorítja be. A fix kamerával kalitkaszerűre komponált tér beszorítottság-érzését egészítik ki a kameramozgások, amelyek szűkös és nyomasztó labirintusként rajzolják fel a lakás terét. A szélesvászon alkalmanként mégis képes a festő dolgozószobáját sajátosan nagyszabású műteremként érzékeltetni. A film izgalmas eredetisége éppen ebben áll: vizuális stílusra fordítja le az ábrázolt korszak atmoszféráját, drámáját.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/05 56-56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13195

Cikk értékelése:

szavazat: 4 átlag: 8