KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/augusztus
• Zsugán István: Jelentés egy utóvédharcról Beszélgetés Kovács Andrással
• Bruszt László: Lábbal szavazni Két filmszociográfiáról
• Mész András: 17 – Tizenhét Részletek egy dokumentumfilmből
• Reményi József Tamás: Egy ország sebei Kiküldött munkatársunk beszámolója Tbilisziből
• Székely Gabriella: A vörös kakasok unokái Budapesti beszélgetés Juris Podnieksszel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A nehéz fiúk is táncolnak Cannes
• Bikácsy Gergely: Találkozás dühös angolokkal Párizs

• Schubert Gusztáv: Kelet-európai változat Moziklip
• Nagy Zsolt: Az erőszak apoteózisa Őrült (Mad) Max
• Szilágyi Ákos: Ez a világ csak egy ablak paradzsanov filmornamentikája
• Katanjan Vaszilij Vasziljevics: Paradzsanov-legendák
• Szilágyi Ákos: Paradzsanov-legendák
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Pat Garrett és Billy, a Kölyök
• Ardai Zoltán: Krokodil Dundee
• Nagy Zsolt: Asterix és Kleopátra
• Tamás Amaryllis: Egy nő vagy kettő
• Gáti Péter: Víz és szappan
• Schreiber László: Vetélytársnők
• Kabai József: A cápaetető
• Vida János Kvintus: Árulás és megtorlás
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: A videó mint alternatíva Angol estek a Műcsarnokban
KÖNYV
• N. N.: Francia film-panoráma
KRÓNIKA
• N. N.: Jugoszláv filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Pálos György: Sztornó

Köztes lét

Varga Balázs

A KVB ironikus kisvilág-mozaikja, középpontban egy hóbortos hőssel, aki megtalálja a talpa alá illő banánhéjat.

 

A Közgáz Vizuális Brigád az elmúlt húsz év magyar filmjének egyik különleges színfoltja. A stabil maggal rendelkező, ám állandóan változó, hol bővebb, hol szűkebb alkotócsapatot és amőbaszerűen kiterjedt holdudvart felvonultató műhely a nyolcvanas évek közepén játékos etűdökkel és dokumentumfilmekkel tűnt fel a független filmes porondon. A kilencvenes években a low budget filmkészítés zászlóvivői közé tartoztak, önálló, egész estés munkáikkal azóta folyamatosan jelen vannak a fősodorban, miközben a független filmes és a televíziós fronton is igen aktívak. A KVB az egyik erős példája annak, hogy a független szellem és a professzionalizmus igenis megfér egymás mellett – más kérdés, hogy egy ilyen műhely miként tud érvényesülni a „szakma” sáncain belül. Ennyiben az ő pályájuk is pontos illusztrációja a rendszerváltás utáni másfél évtized egyik legfontosabb kulturális és piaci átalakulásának, jelesül annak, hogy a baráti közösségből, civil mozgalomból kinövő (szub)kulturális kezdeményezések milyen választ adnak az intézményesülés kihívására. Korántsem kétlényegű, kint és/vagy bent játszmáról van szó. A kultúra közegének és egész világának, fogalmának átalakulása, a kultúrafogyasztás piacának átrendeződése sokkal bonyolultabb annál, minthogy egyszerű paradoxonokkal leírható lenne. A KVB mindig is ügyesen mozgott a köztes lét szféráiban, és hozzávetőleg egy évtizeddel első egész estés produkciójuk után, tavaly elkészíthették első „normál költségvetésű” játékfilmjüket is.

Az alkotóműhely pályája nem pusztán intézményi szempontból érdekes. Ha korábbi munkáikra (A kenyereslány balladája, A kis utazás, Országalma, Feri és az édes élet) gondolunk, jól látható, hogy követezetesen olyan hangon, olyan regiszterben kívánnak megszólalni, amely a kortárs magyar filmből majdhogynem hiányzik. Kelekótya midcult, bohókás kisrealizmus: a KVB ironikus-játékos kisvilágportréi, olykor szürreálba forduló, keserédes hétköznapi meséi egyszerre kívánnak populárisak és elgondolkodtatóak lenni. Van ebben némi finom elitizmusellenesség, antisznob fricska és artisztikum-böködés, ugyanakkor az olcsó popularitás csapdáit, a médiavilágban gyökerező és ott is játszódó vígjátékok népszerű, ám harsány és túlszidolozott kortárs glamúresztétikáját is messzire kerülik. Ahogy azt sem gondolom véletlennek, inkább annál szerencsésebb és jól működő ötletnek, hogy a túlforgatott Pest helyett a KVB is felvette a pécsi szálat, és a napfényes magyar Délre helyezte a történetet. Jó ez a kisvárosi lépték, fontos, hogy meglépték.

És még valami. Pár éve a hazai filmes publicisztika egyik (szerintem téves) mantrája volt, hogy az ezredelő magyar filmjei nem mondanak semmit a rendszerváltás utáni Magyarországról. Holott a fiatal magyar film gyöngyszemei mellett többek között épp a KVB munkái mutatták és mutatják meg, hogy el lehet szakadni a moralizáló, orrnehéz társadalmi drámák hagyományától – azon túl is van mozgás és van mozgástér.

A rendezőként-operatőrként-forgatókönyvíróként Pálos György által jegyzett, ám jól szervezett és vidám csapatmunkára épülő Sztornó egy későharmincas tanár becsavarodásának csavaros-vicces-frusztrált történetét meséli el. Delelő felé haladó, lankadt bohém a déli lankákon. Kapuzárási pánik és zaklatott érzelmi piknik: a pécsi gimnázium sármos történelemtanára vidám családapa és leányszívek, ifjú kolléga-keblek megdobogtatója. Elég azonban néhány különösen forró kora nyári nap az átforrósodott panelben, pár sótlan gombóc és fél pohár szájpadlásszárító házibor az anyósi-apósi traktán, no meg egy levél az APEH-től, és indulhat a pechszéria. Az APEH-széria. Vagy az összeomlás – kinek hogy tetszik.

Veled is megtörténhet? Ismerős sztori, hazai ízekkel. Azonosulásra csábító helyzetek a szomszédból szalajtott figurákkal, a hétköznapok nyűgével és nyilaival, a vonzások és változások csapdáival, szuper beszólásokkal, mi kell még? Semmi több, mert néha ez is sok. A Sztornóval nem az a baj, hogy kusza vagy eklektikus, hiszen szeretnivalóan az, hanem hogy túlzsúfolt. Nem a vállalás – a túlvállalás a gond. Ironikus kisvilág-mozaik egy hóbortos-kóborlós hős kalandjaival a középpontban, egy hőssel, aki megtalálja a talpa alá illő banánhéjat, amin annak rendje szerint el is csúszik: egy ilyen archetipikus történet ne lenne elég erős? Főleg ha álmokkal és rémálmokkal bolondítjuk? Minden mindennel keverhető és bővíthető, csak olykor érdemes ellenállni a csábításnak. Annak, hogy egy effajta, dekoncentrációra épülő és szelekótya kalandokkal oly szépen köríthető történetet egy másik műfaji mintával, a suspense-thrillerrel házasítsunk. A Sztornóban búvópatakként csordogáló krimi és thriller-motívumok nem kapnak, mert nem kaphatnak szabad folyást, anélkül azonban inkább csak zavaróak. A lebegtetésre alapozó suspense-thriller ugyanis koncentrált cseleményvezérlést kíván – aminek itt nyoma sincs. Thriller és/vagy krimi: nehéz is iderángatni ezeket a kategóriákat, mert csak nyomokban lelhetők fel, ezek a „nyomok” azonban épp elég erősek ahhoz, hogy kisiklassák a filmet.

Túlhordott és túlérlelt a sztori, mintha a forgatókönyv sokszoros verziói, az átírások és bővítések egyre több ötlettel, ám egyben egyre több félrehordó, idegen műfaji elemmel variálódtak volna. Mivel lehetne még bolondítani, még egy kicsit csavarni a történeten? Bármennyire is érthető a szándék, attól még félrevisz. Főleg, hogy úgy érzem, nem pusztán a forgatókönyvet, a történet anyagának megdolgozását, de az utólagos összeszerelést, a vágást is ez a hangulat befolyásolta. Álom és víziójelenetek, tér- és időugrások, előre-, oldalra- és hátramenetek játékai bonyolítják feleslegesen a filmet. Semmi kétség: a kirakósjáték, az enigmatikusság és a játékosság szórakoztató (én magam is háromszor néztem meg lelkesen a cikkírás hete alatt), de a zavar a végén mégiscsak erősebb.

Azért is fura ez, mert a KVB munkái mögött mindig érezni az erős dramaturgiai munkát, viszont ezenkívül olykor (mint most) azt is, hogy egy-egy filmbe több dolgot sűrítenek bele, mint ami arányosan oda illene. Az az ökonómia és elegancia, ami a Sztornó képeit, hangzását, hangi világát és kulisszáját jellemzi, sajnos hiányzik a történetmesélésből. A betétek, epizódok, ötletek, gegek, villanásnyi mellékszerepek, jellemek és jelenetek ennek nem esnek áldozatául: a film tele van remekül elkapott pilanatokkal és magánszámokkal; a nagy struktúra azonban (ha szabad komolykodva fogalmazni) megroggyan.

Pedig. A főszereplő-választás telitalálat: Lovasi András teljes természetességgel és bájos öniróniával hozza a figurát (gondolom, erre mondanák, akik ismerik személyesen, hogy adja magát, de ezt majd hadd döntsék el ők), tehát szó sincs arról, hogy itt valami Lovasi-kultuszt lovagolnának meg, amúgy öncélúan az alkotók. A Kispál-számok és Lovasi-songok kikacsintó megidézései egészen kiválóan találják meg a helyüket a szerkezetben.

Miként az is megintcsak izgalmas, ahogy a változatos színészgárda és az „amatőrök” keverednek – a Krétakör nagyjai megtalálják a helyüket a KVB-holdudvarban. Bár itt a stilizáció, a karikírozás és a paródia különféle módozatai nem mindig vannak szinkronban. Láng Annamária és Tóth Ildikó fesztelen jelenléte, Tilo Werner megejtő rendőrtiszti magánalakítása, Lázár Kati karikírozás határára húzott anyósa, Dózsa Erzsébet APEH ellenőr-paródiája (amelyre ráadásul a Buglya Sándor által alakított blazírt kolléga kontrázik), no meg a baráti kör vendégszámai – ez így együtt inkább szórakoztató, mint egységes. (A Bojtár B. Endre és a „magyar Nicole Kidmanné” maszkírozott Rózsavölgyi Adél fiktív-álombeli lakásvásárló kettőse például igen vicces, csak nem tudom eldönteni, kabarébetétként nézzem vagy a stílusidegenségén morgolódjak.)

Sztorno or no? Pálos György és a KVB-kollektíva munkája nagyon szimpatikus, szeretnivaló, de nem jó film. Nem a magyar „átlaghoz” képest, hanem az alkotók által maguk elé helyezett tétek miatt. Elevenség, mosoly, önirónia, empátia, spleen és szexepil – isteni kevercs. És mégis. És mégse.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8804