KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/augusztus
• Zsugán István: Jelentés egy utóvédharcról Beszélgetés Kovács Andrással
• Bruszt László: Lábbal szavazni Két filmszociográfiáról
• Mész András: 17 – Tizenhét Részletek egy dokumentumfilmből
• Reményi József Tamás: Egy ország sebei Kiküldött munkatársunk beszámolója Tbilisziből
• Székely Gabriella: A vörös kakasok unokái Budapesti beszélgetés Juris Podnieksszel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A nehéz fiúk is táncolnak Cannes
• Bikácsy Gergely: Találkozás dühös angolokkal Párizs

• Schubert Gusztáv: Kelet-európai változat Moziklip
• Nagy Zsolt: Az erőszak apoteózisa Őrült (Mad) Max
• Szilágyi Ákos: Ez a világ csak egy ablak paradzsanov filmornamentikája
• Katanjan Vaszilij Vasziljevics: Paradzsanov-legendák
• Szilágyi Ákos: Paradzsanov-legendák
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Pat Garrett és Billy, a Kölyök
• Ardai Zoltán: Krokodil Dundee
• Nagy Zsolt: Asterix és Kleopátra
• Tamás Amaryllis: Egy nő vagy kettő
• Gáti Péter: Víz és szappan
• Schreiber László: Vetélytársnők
• Kabai József: A cápaetető
• Vida János Kvintus: Árulás és megtorlás
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: A videó mint alternatíva Angol estek a Műcsarnokban
KÖNYV
• N. N.: Francia film-panoráma
KRÓNIKA
• N. N.: Jugoszláv filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Facér Jimmy

Szentimentális depresszió

Vízer Balázs

Hol unalomba, hol botrányba fulladó kisvárosi élet Indianából, avagy minimálmozi a kertek alól.

 

A poros, unalmas kisváros mindig is az amerikai független film utolsó mentsvára volt, és ironikus módon az amerikai konzervativizmusé is. Ez a vidéki, szegény, aluliskolázott, sokszor bigottan vallásos közeg választja meg a legostobább elnököket, küldi fiait harcolni Irakba és ragaszkodik foggal-körömmel a fegyvertartás alkotmányos jogához, de innen érkeznek a legnagyobb amerikai művészek is.

Az ellentmondás csak látszólagos, az elszakadás és hazatérés motívuma, az identitáskeresés, a család és a közösség szerepe az amerikai film meghatározó eleme, a független filmesek pedig mindig is kedvelték a kisváros egyszerre fojtogató és visszaváró légkörét. Cinikusabb megközelítésben a kisváros a maga sajátos hangulatával, színes karaktereivel különösebb történet nélkül is eladja magát a vásznon – a független film azonban nem garancia az eredetiségre! Steve Buscemi, aki színészként szinte kizárólag félresiklott vagy simán flúgos karaktereket játszik, magánemberként az ideális amerikai honpolgár, aki élete legfontosabb periódusának négyéves tűzoltói munkáját tekinti – és aki szeptember 11-én azonnal szolgálatra jelentkezett, és egy hétig éjjel-nappal életét kockáztatva, nevét eltitkolva dolgozott a romok között. Ugyanez a Buscemi rendezőként ugyan a saját szerepeihez hasonlóan elfuserált karakterekkel dolgozik – észben tartva, hogy az ő esetében eleve erre vagyunk kíváncsiak –, ám minden szürkeség és önsajnálat mellett mégis az életigenlés és az optimizmus filmjeit készíti el.

A Facér Jimmy, Buscemi harmadik rendezése korántsem tökéletes film, kis költségvetésből hamar leforgatott, DV formátumú skicc, hosszan lehetne sorolni a hibáit, mégis fontos darab. Címszereplője, a mániákus depressziós vagy legalábbis ebben a pózban tetszelgő Jim New Yorkban próbált szerencsét, de mindössze pincérkedésig és egy fizetett kutyasétáltató állásig vitte. Visszaköltözik szülei házába. „Talán azért is jöttem vissza, hogy idegösszeroppanást kaphassak” – mondja Jim, de egy félresikerült lelkifröccs segítségével inkább frissen elvált bátyját hajszolja öngyilkossági kísérletbe már az első este. Hősünk tehát nem csupán egy újabb lúzer, hanem igazi seggfej is, aki mindenkibe belemar, aki hozzá közeledni mer, ám egy este összefut Anikával, a világ legbájosabb nővérkéjével, majd a kalandból lassan és bizonytalanul kapcsolat érlődik, miközben Jim mogorva apja utasítására átveszi bátyja munkáját és a helyi kosárlabdás lányok edzői beosztását. Úgy tűnik, mintha minden sínen lenne, ha Jim nem lenne olyan nagy seggfej, és ha nem keveredne egy gonosz nagybácsi pitáner drogügyleteibe. És történik mindez egy melankolikus, sodródó vígjátékban, ami aligha derülne ki pusztán a tartalom elolvasása alapján.

Pontosabb, ha úgy fogalmazunk: a történet időnként vígjátékba fordul. Amikor például az önmagát Evilnek szólító gaz nagybácsi buta machinációit nézzük, vagy amikor a végtelenül vonzó Liv Tylert újra láthatjuk. A belőle áradó derű és üdeség elég ahhoz, hogy a néha már nyomasztóan lassú, Jim üres világfájdalma által irányított film más dimenziót kapjon. Casey Affleck már csak alkatilag is tökéletes az élhetetlen slacker (semmittevő) szerepére, aki, ha csak rajta múlna, ellenne azzal is, hogy a szobájában ülve nála jóval sikeresebb, depressziós írók képeit nézi. És Buscemi szinte kizárólag Casey Affleckből építkezik, aki tökéletesen átéli karaktere nyomorultságát, elpuskázott lehetőségeit, miközben minden nyavalyája, önsajnálata és undoksága ellenére érdekes és talán még vonzó is tud maradni. A film is hasonlóképp működik: néhol kicsit szürke és egyoldalú, néha sehová sem tart, de van olyan kedves és karizmatikus, hogy mindig megbocsássunk neki.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8668