KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ronda ügy

Köves Gábor

 

Tipikus, már filmélményeink alapján tipikusnak gondolt amerikai kertvárosi miliő: hibátlanul nyírt pázsitok, csinos családi házak, biciklis újságkihordó gyerek; szóval minden csupa fény és derűt sugall. Innen indulnak útnak (anti)hőseink, öt régi jó haver, hogy megüljék egyikük legénybúcsúját Las Vegasban. Egy kis kitörés a konszolidált munka- és családi viszonyok közül: kaszinózás, drog és egyéb macho-játékok. Az eredmény: egy összetört üvegasztal, egy felnyársalt call girl, egy ledöfött szállodai alkalmazott és öt megszeppent kamaszra hasonlító kora-harmincas férfi. Pillanatnyi csönd. Lehet, hogy Peter Berg forgatókönyvíró-rendező (amúgy egy mérsékelt sikerrel futó kórház-sorozat, a Chicago Hope sztárja), miután papíron eljutott e jelenetig, a következő comment-et biggyesztette irományára: vége az első résznek - hogyan tovább? Hiszen mi is következik most? Öt átlag manager-típus egy olyan helyzetben, melyről az ember azt gondolja: nem hogy velem, de még a szomszédommal, annak szomszédjával, sőt az utca egyetlen lakójával sem eshet meg ilyen őrület. Esetleg egy messzi kerületben!

Szóval adott a helyzet, melyben nemcsak az öt pasi katasztrófatűrő-képessége (az ingatlanügynöknek a legnagyobb), hanem egész lénye, annak minden alantas ösztönével meg fog mutatkozni. Hogyan tovább? Csináljunk izgalmas pszicho-thrillert/drámát, mely arra törekszik, hogy hitelesen ábrázolja hőseink túlélési harcát, vagy induljon be a fekete-komédia vonata, a burleszk, a tarantinós vérontás?

Berg az utóbbit, a könnyebb megoldást választotta. A csöndnek vége: indul a véres móka és kacagás. Persze ezzel még nem is lenne baj: a film pergő, a színészek látszólag örömmel játszanak. Azért kár, hogy Berg és a többiek annyira tudatosan kultuszfilmet akartak csinálni. Azt ugyanis nem csinálják, az egyszerűen lesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4006