KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ballistic – Robbanásig feltöltve

Pápai Zsolt

 

Nincs művészet, amelyben a különböző stílusirányzatok vagy éppen divatok oly rövidlejáratúak lennének, mint a filmben, trendek jönnek és mennek, egyetlen évtizednél tovább sosem maradva. A nyolcvanas évek közepén az egész világot delejezték John Woo és hongkongi harcostársai a heroic bloodshed kikeverésével, azonban mára ez a műfaj is kifáradt, a szellemétől megérintett filmek java így jobb esetben érdektelennek, rosszabb esetben komikusnak hat.

Szó se róla, a Ballistic alkotói mély alázattal nyúltak a zsánerhez, vérkomolyan vették a műfajt – de éppen ezzel travesztálták azt. A meglehetőst bárgyú, ámde kusza vonalvezetésű sztori egy apró, az emberi bőrbe beépíthető új csodafegyver körül bonyolódik, amit a gonoszok gonosza iparkodik megszerezni, mindhiába, mert összeakad a gyilkosok gyilkosaival. A három központi figurát mozgató mesében jó ideig az sem világos, hogy ki harcol ki ellen, de ennél is nagyobb zavart okoz, amikor végre tisztázódnak a viszonyok. Az összekutyult motivációk leplezése, illetve a narratív lyukak kitömködése céljából a – nomen est omen – Kaos művésznévre hallgató, thai származású direktor élesben vett és keményre főtt akciójelenetek sorával próbálkozik, amelyek kivitelezése annyira leköti figyelmét, hogy a színészek instruálására már végképp nem marad energiája. Hagyján, hogy Ray Park egyetlen pillanatra sem mutathatja meg kivételes harcművészeti adottságait, a mufurc Antonio Banderas, a mord Lucy Liu vagy az örökösen hunyorgó Gregg Henry még a film és műfaja iránti maradék bizalmat is kiöli a nézőből. A heroic bloodshednek maga John Woo adta meg a kegyelemdöfést hollywoodi munkáival a kilencvenes évek elején, és a feltámasztására nem is tett kísérletet azóta. Amit azonban Woo tud, azt Kaos nem. A zsáner ideje lejárt, a Ballistic ezért is nagyon fájdalmas élmény. Fájdalmas, mint golyó a fejben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2283