FesztiválFinn FilmnapokÉszaki szivárványSzalkai Réka
Hatodik alkalommal
rendezték meg a Finn Filmnapokat a Toldi Moziban.
A Toldi saját honlapján
úgy hirdette meg az eseményt: emberség, elfogadás és empátia, és ez a szlogen
igencsak találó volt a filmekre is. Míg szinte minden alkotásban
visszaköszöntek ezek a fogalmak, addig hihetetlen változatosság jellemezte a
műveket: volt dokumentumfilm, könnyed Barbie-komédia, abszurd
képregény-történet és kemény családi dráma is. Nem véletlen, hogy 2015-ben már
a finn mozis piac harminc százalékát uralták a hazai alkotások – Európában
ekkor a második legjobb eredmény volt ez egy nemzeti filmgyártás számára: van
mit nézni az ezer tó országában.
*
A magyar nézőnek, ha
finn filmet említünk, Kaurismäkiék jutnak eszünkbe : a sikeresebb (s valljuk
be, jobb filmeket is készítő) Aki, valamint kevesebb kritikai elismerést arató
öccse, Mika: ezen próbált változtatni az idei Finn Filmnapok. A többi finn
filmes persze nem csak nálunk ismeretlen, még a nagy nemzetközi filmes mustrák
sem bővelkednek finn filmekben. Igaz, a trend azért kezd megváltozni. Tavaly
nyerte el az ifjú Juho Kuosmanen az Un Certain Regard-szekció fődíját Cannes-ban,
majd az Olli Mäki legboldogabb napja kapta
meg az Európai Filmakadémia Felfedezettjének járó kitüntetést 2016 decemberében
- ez az új finn film egyik legnagyobb sikerének is számított. Erre persze
megint egy Kaurismäki-dicsőség jött, méghozzá Akié: idén a legjobb rendezőnek
járó berlini Ezüst Medvét, a magyar migránspolitikát sem kímélő, ugyanakkor a mester jellegzetes humorát is
megcsillogtató A remény másik oldala
nyerte el.
A teltházas vetítésekkel
futó rendezvény meglepő módon egy dokumentumfilmmel indult. A Pixadores című alkotás fesztiválcíme nem
véletlenül portugál szó, hiszen főszereplői brazil származásúak (falgraffitizők
– rájuk utal a cím is tehát), s az egész filmben egy jelenet sem forgott
Finnországban. A fiatal rendező, Amir Escandari Iránban született, hétéves
korában azonban szüleivel az ország elhagyására kényszerültek, jugoszláv menekülttáborok
után kerültek Finnországba, ahol menedékjogot kaptak. Amir egyetlen kincse egy
szupernyolcas kamera volt, mellyel sokkoló kisfilmeket kezdett el készíteni: hányattatott
gyerekkorának köszönhetően az elidegenedés, a nyomor s a szegények helyzete
érdekelte leginkább. A Pixadores
legnagyobb erőssége tehát; a rendező Escandari teljes mértékben szimpatizál a
brazil graffitisekkel s ennek megfelelően nemcsak, hogy szinte minden
pillanatukat igyekszik megörökíteni, hanem szeretettel és megértéssel fordul
feléjük. Ha kell, együtt is szörfözik velük a sebesvonatok tetején, amely
mondanunk sem kell, nem éppen veszélytelen mulatság. A film tendenciózusan
mutatja be, hogy nem tudnak hasznot húzni a favellák gyermekei egy berlini
meghívásból, ahol is, az olykor több tízméteres magasságokba felskiccelt
krikszkrakszaikat esztétikai elemzés alá vetik egy nemzetközi kultúreseményen. De
hogy is szerepelnek ők ott: vásári bohócok vagy éppen a nyomornegyedek mélyéről
felemelt kiválasztottak?
A másik dokumentumfilm rendezőjének
a neve sem hangzik éppen finnesen, de Juan Reina már Helsinkiben született, s
afrikai projektjei után visszatért a szülőföldjére filmezni. A Merülés az ismeretlenbe négy búvárról szól, akik nem nyugszanak bele, hogy két
barátjuk nemhogy vízbe fulladt egy norvégiai barlang mélyén, hanem a hatóságok
még kockázatosnak is ítélték a holttestek felhozatalát. A barátok az írott
joggal szembeszállnak, hogy az emberi törvényeknek megfeleljenek: saját életük
kockáztatása árán is felhozzák a holttesteket, hogy bajtársaikat méltó módon
eltemethessék. E magasztos tartalmat sajnos igencsak szárazon, mondhatni
híradószinten sikerült megragadnia a rendezőnek, ami azért is kár, mert az emberi
és vízbeli mélységek sodrában elhaladt számos olyan stratégiai pont mellett,
mely a filmnek külön erőt kölcsönözhetett volna. Mint például a norvég
rendőrség már-már groteszkbe hajló érdektelensége.
Ville Jankeri rendező A hozományvadászban régi komédiák
alapjaira épített: a főhősök közül mindenki más, mint aminek látszik. A szőke
Barbie-figura Marja például kuponokkal próbál meg kifizetni egy
vacsorameghívást, mellyel imponálni akar Olavinak, mikor kiderül, hogy a fiú mégsem
csak egy egyszerű bútorszállító, hanem gyártulajdonos sarj, milliók örököse.
(Éljen a női egyenjogúság, e filmben bizony a nő a hozományvadász.) A fiatalok természetesen
egymáséi lesznek, s már a lány se (csak) a pénzéért marad a fiúval, hanem
igazából beleszeret. Jankeri ügyesen reagált filmjében a huszonegyedik század
trendjeire, a tweeter, facebook, instagram és egyéb internetes őrületek
kavalkádjában Marjának is saját divatblogja van, s ennek megfelelően időnként a
mozivászon képernyőjét is ellepik a kommentek, bejegyzések s posztolt képek.
Ha A hozományvadász kedvesen szórakoztató, akkor abszurdan volt vicces
a másik igazi fiatalos komédia, a Lovemilla
(rendezte: Teemu Nikki). Nem elég, hogy a hősnő, Milla szülei alkoholisták,
barátja belebolondul a robottá válásba, amire önbizalomhiány okán adta a fejét,
hiszen úgy gondolta, vaskarokkal majd jobban tetszik a barátnőjének. Erre a
költséges hobbira költik minden pénzük, majd a munkahelyük, s kis híján a
kapcsolatuk is rámegy. A film híven kíséri a sztori abszurditását, a szülők
minden egyes lerészegedéssel zombivá válnak, máskor tündérmese-musicalben
találjuk magunkat. Milla a végén visszaszerzi barátja hús-vér szívét, s
visszateszi a fémszerv helyébe, így újra egymásra is találnak – teljes a happy
end e kortárs finn Óz-történetben. A film tanulsága egyszerű: légy elégedett
önmagaddal, s ember mivoltoddal, különben könnyen megjárhatod.
A filmhét harmadik fiatalokról
szóló filmje Esa Illi A többi lány
című alkotása, melyben négy érettségi előtt álló lánnyal, és életük
legfontosabb eseményeivel ismerkedünk meg ebben az igencsak kritikus életkorban
(abortusz, külföldi távkapcsolat majd szerelmi bánat, leszbikus coming out és
én-vagyok-a dagi-lány-aki-senkinek-sem-kell-komplexus). A film valós
történeteken alapul – 2011-ben négy 18 éves helsinki lány egy évig videónaplót
vezetett az életéről, s ezek felvett jeleneteiből szemezgetett Illi. A többi lány pont ezért ugyanakkor semmi
többet, mélyebbet, izgalmasabbat nem mutat be a valóságnál. Mindenesetre e nem
túl ambiciózus küldetését kedves humorral teljesíti, s a nézőkben felébrednek a
nosztalgikus érzések, milyen jó is volt 18 évesnek lenni.
Szintén igaz történeten,
s az abból megírt regényen alapul (szerzője Katja Kettu) A bába. Antti J. Jokinen történelmi drámájának főhősei, a félig
finn származású SS-tiszt és az észak-finn bába 1944-ben még egy oldalon állnak,
noha mind a németek, mind az oroszok megsanyargatták őket. Bombák tüzében
szerelmük egyre szenvedélyesebb lesz, a háború ugyan egy időre szétválasztja őket,
de utána újra egymásra találnak. Mesés történet, tele borzalommal és szépséggel,
valamint rengeteg dramaturgiai hibával, kidolgozatlan jelenettel is. Kár, mert
maga a történet megkapó, a színészi játék is kiemelkedő: különösen Krista
Kosonen (a finn Kristen Stewart) alakított nagyot a Vadszemnek becézett bába
szerepében.
A családi drámák sorát
gazdagította a Finn Filmnapokon A
házsártos, Dome Karukoski filmje, mely egy öregemberről, örök-bölcsész fiáról
és karrierista menyéről szól. Valamint az együttélés problémáiról, amikor az
idős ember egy baleset következtében már nem tudja ellátni önmagát, és
kénytelen a „gyerekekhez” költözni. A film kedvesen mutatja be a szinte
semmilyen jellemfejlődésre sem képes karaktereit, miközben pontosan fél órával
hosszabb, mint ameddig működni tud a kicsit Aki Kaurismäki világára is hajazó
környezetben zajló történet.
Nem ez volt a helyzet a Varpuval, Selma Vilhunen filmjével. A
címszereplő Varpu egy tizenkét éves kislány, akinek gyermeteg édesanyja olyan
mintha a nővére, sőt, leginkább a húga lenne, apja pedig gyakorlatilag nincs.
Varpu hamarabb tanul meg vezetni, mint az anyukája, aztán egy lopott autóval
elindul Ouluba, hogy rég kámforrá vált apukáját megkeresse. Bár ne tenné, noha
megleli a férfit, hamar kiderül: ő aztán még inkább alkalmatlanabb, mint az
anyja, nemcsak a gyereknevelésre, hanem magára az életre is. Szívbemarkoló
tragédia női érzékenységgel ábrázolva – mind a rendezői, mind a színészi
oldalon: különösen a kislány, Linnea Skog játéka, vagy inkább jelenléte volt
különösen megkapó. Vilhunenről annyit érdemes még tudni, hogy 2013-ban az ő
rövidfilmje volt a második finn alkotás, melyet valaha Oscar-díjra jelöltek. (Az
első 2003-ban Aki Kaurismäki A múlt
nélküli embere volt.)
A fesztivál másik erős
drámája, a Feloldozás, Petri Kotwica
filmje volt. Kiia és Lauri gyermeket várnak, aki koraszülöttként érkezik, a
kórházba vezető út hevében elgázolnak egy férfit. Csak a férj veszi észre a
sebesültet, de féltésből nem árulja el a nejének, aki úgy jön rá, elütött
valakit, hogy összebarátkozik az áldozat feleségével a kórházban. A történet,
habár érdekes, de nagyon könnyen tévéfilmes-kategóriába süllyedhet a
lelkiismeret-furdalás, a lelkész férj hideg-rideg megoldásai, s a megható párbeszédek
ötvözetében – bizony, el is indult ezen az úton a film közepe felé. Ugyanakkor
a finnek sötét drámákat kedvelő, s a Berlinalét is megjáró rendezőjének,
Kotwicának van elég érzéke ahhoz, hogy kikerülje ezt a csapdát, s egy
hihetetlenül abszurd befejezéssel visszaemelte a filmet a mélyen megérintő,
elgondolkodtató mozis alkotások világába. Ezt csak erősítette a finnek másik
nagy nemzetközi női sztárja, Laura Birn nagyszerű játéka is.
A vetítések mellett
szervezett beszélgetéseken mostanában divatos témák – sound design és a nők
szerepe a filmiparban – kerültek terítékre. Ezeken az alkalmakon a meghívott
alkotók (Birn, Jankere, Kotwica) is részt vettek. Jó hangulatú dialógusok voltak
nézők és művészek között, valamint a filmek s a publikum közötti összhang, mely
végig ott volt a levegőben, jelezte, a finnugor kultúrörökség napjainkban is létezik.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 3 átlag: 8.33 |
|
|