KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/május
• Zalán Vince: AIDS, Csernobil és...? Nyugat-Berlin
• N. N.: Ami az enciklopédiákból kimaradt Vitaest Nyugat-Berlinben
• Gambetti Giacomo: Erkölcsi elégtétel Morónak
• Rubanova Irina: Gyilkosságok a katedrálisban
• Juhász Gyula: „Békévé oldja...” Én is jártam Isonzónál
• Ardai Zoltán: A csúf Paris almái Szépleányok
• Körner Éva: Az absztrakt és konkrét szobrász: Pauer Gyula
• Koltai Tamás: Ló is, darázs is Laura
• Klaniczay Gábor: Andy Warhol
• Nóvé Béla: Élet és idézet Távol Afrikától
• Melocco Miklós: A botrányos festő Caravaggio
• Ádám Péter: A legenda születése
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A sánta dervis
• Koltai Ágnes: Bolygók együttállása
• Bikácsy Gergely: Találkozás és búcsú
• Báron György: Kétségbeesve keresem Susant
• Baló Júlia: Elmenni, visszajönni
• Faragó Zsuzsa: A halált a hangyák hozzák
• Tamás Amaryllis: Utazások egy régi autómobilon
• Schreiber László: Én a vízilovakkal vagyok
• Farkas Ágnes: Gyermekkorunk tangója
• Kabai József: Vigyázat! Életveszély!
• Gáti Péter: Ellencsapás
VIDEÓ
• Timár Péter: Vitrinemben verik a tüntetőket Képernyő kontra filmvászon
KÖNYV
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Larousse-filmlexikon – és mi

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A világ második legjobb gitárosa

Gervai András

 

Megint a régi recept: Woody Allen ezúttal is jól ismert témáit – sémáit –, motívumait veszi elő és variálja. Ismét keveri a fiktív dokumentumfilm és a játékfilm elemeit, s töredezett történetét újra egyik kedvenc korszakába, a harmincas évekbe helyezi. Ezúttal is férfi és nő kapcsolata, együttélése, a szexuális vonzalom természetrajza izgatja, de ez az alapprobléma kiegészül annak játékos vizsgálatával, hogy összeegyeztethető-e polgár és művész életformája, gondolkodásmódja, mik a művész önmegvalósításának lehetőségei és korlátai, s mindennek mi az ára.

Allen olyan hőst választ Emmet Ray, a világ második legjobb – valójában sohasem élt – gitárművésze személyében, aki legtöbb eddigi teretményétől eltérően nem szorongó, különféle komplexusokban szendvedő figura, hanem meglehetősen gátlástalan lény, túlfejlett egóval, „nekem mindent szabad”-attitűddel. A jellemében, gátlástalanságában kicsit Agyament Harryre, külsőleg Nyikita Mihalkovra, beszédkészségét illetően Fábry Sándorra hajazó nyalka, nőfaló, kedves link sorsát Allen meglepő módon még erkölcsi tanulsággal is megfejeli. Hősünk rádöbben drámai vétségére: csúnyán otthagyott kedvese, a némaságában, együgyű mosolyával sokban Fellini Gelsominájára emlékeztető Hattie volt az igazi. Sean Penn hiába alakítja parádésan Emmetet, s hiába ruházza fel őt Allen különös tulajdonságokkal – kedvenc foglalatossága a patkányokra lövöldözés, illetve a vonatok bámulása –, személyisége érdektelen marad. Mindazt, ami vele és körülötte történik, a hullámzó színvonalú, jobb, rosszabb epizódokat, anekdotákat, az ál-dokumentumfilmes interjúkat fokozódó unalommal nézzük. Allen – korábbi műveihez képest, de önmagában is – nem tudott újat, eredetit mondani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3154