KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/március
• Grunwalsky Ferenc: Andrej Tarkovszkij
• Kovács András Bálint: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• Szilágyi Ákos: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Báron György: Léhán, komolyan Magyar film, 1986
• N. N.: A MUOSz Filmkritikusi Szakosztályának díjai
• Lukácsy Sándor: Gyász-zsoltár, (félig) gyerekhangon Elysium
• Barna Imre: „Nagy átverések folynak itt” Vakvilágban
• Kósa Ferenc: A Béres-ügy Naplójegyzetek
• Nagy László: Megszületett Híradás egy ígéretes hatású szerről
• N. N.: Az utolsó szó jogán Potréfilm dr. Béres Józsefről
• Bikácsy Gergely: A tájfun szeme Nantes
LÁTTUK MÉG
• Waszlavik László: Magic – Varázslat (A Queen Budapesten)
• Nóvé Béla: Veszélyes őrjárat
• Schubert Gusztáv: Nő a volánnál
• Ardai Zoltán: Sárga Haj és az Arany Erőd
• Nagy Zsolt: Asterix, a gall
• Baló Júlia: Szikét kérek!
• Tamás Amaryllis: Békés ég
• Mannhardt András: A gésa
• Nagy Zsolt: Rock Rióban
• Schreiber László: Hajnalcsillag
• Nóvé Béla: Kakukk a sötét erdőben
TELEVÍZÓ
• Kazovszkij El: Mnouchkine Molière-je avagy a színház és Jákob létrája
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Cary Grant (1904–1986)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Hozzászólás egy kritikához

Bese Károly

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

A Filmvilág 84/7. számában megjelent Hejhó? című kritikához szeretnék hozzászólni. Megvallom, a felháborodás fogatott velem tollat – a filmművészet, a mozi nagy barátja vagyok, s állandó olvasója folyóiratuknak. Ahhoz, hogy hozzászóljak, kellett Szemadám György „méltatása” a Hófehér című filmről. Ami felháborított, az a nyegle pocskondiázás, amiben Nepp József alkotása részesült. A kritikusnak – meggyőződésem – műpártinak kell lennie, türelemmel viseltetnie az alkotások iránt. A néző kikelhet magából, otthagyhatja az előadást – de az ítész nem. Úgy éreztem a cikk olvasásakor, hogy írója abból indult ki: nem tetszett neki a film, ez elragadta Őt, s a végeredmény egy olyan „kritika”, amit az ember elfogad a mellette ülő nézőtől, a laikustól, de nem egy szakmai bírálótól. Nyoma sincs felépített elemzésnek. A cikk írója a poénok értékén, eredetiségén akad fenn, túl ismerősek neki – egyébként a nézők (telt ház) s jómagam is jól szórakoztunk. Magamról szólva: humor vonatkozásában Buñuel, Woody Allen emlőin nevelkedtem – persze most csak a filmművészetet tekintve. Örömmel konstatáltam: végre egy üde, nem helyzetkomikumokra, viccekre, úgynevezett „olcsó” vígjátéki fogásokra épülő film – ami történetesen rajzfilm. Persze, inkább felnőtteknek szól, illetve ők élvezhetik teljességében. Szemadám György töpreng azon, hogy „mi lenne ez a film”. Egy rajzfilm, ami szórakoztat, nevettet – lehet modell, parafrázis, karikatúra – a lényeg, hogy maradandó nyomot hagyjon a filmművészetben, tehát egyéni, nem öncélú, a sikert sablonos eszközökkel hajszoló mű álljon előttünk. Ez esetben nem maga a humor a cél, hanem az építkezésből sarjad ki a nevetségesség. Véleményem szerint éppen arra nem érzett rá, amit Füst Milántól idéz: a nevetségesség az értelem ingere, s nem szívünket, naivitásunkat szólaltatja meg. Ez a humor eredetére, nem pedig céljára utal. A tömegvígjátékok például hülyének nézik a közönséget: el kell hinnünk olyan dolgokat, amik kizárólag csak azt szolgálják, hogy nevessünk azokon a szituációkon, melyeken SZOKTUNK nevetni. A Hófehérben messze nem cél a humor (a közönség szórakoztatása igen), hanem elrejtett, a figurákban, a jellemekben, az ábrázolásban, a képekben, a történésben mélyen REJTEZŐ nevetségesség. Hogy mi is a nevetségesség, nagyon nehéz megfogalmazni (értelmi ferdeség, paradoxon?...)

A Hófehért sikerült filmnek tartom. Sajnálom, hogy Szemadám György nem így látta. A baj csak az: tömör véleményét – NEM TETSZETT – felduzzasztotta (elnézést) mindenféle hülyeséggel. Ugyanis a következő dolgokat kéri számon, illetve kifogásolja: 1. a szinkronhangok túlságosan passzolnak... (éppen ez a lényeg); 2. a törpék és más szereplők hasonlítanak; 3. a poénok eredete (nekem nem jutott eszembe sem a Csúfak és gonoszak, sem Dürrenmatt, sem a Lágyszívű Lancelot, sem egyéb – lehet, hogy kellett volna); 4. több (eredeti) geget egyszerűen csak ízléstelennek tart – amin ő undorodik, azon mi jót nevetünk. Talán nem sértem meg jobban, mint Ő az alkotókat, ha leírom ismerősöm reagálását a cikk olvasása után: „...nem foglalkozása, betegsége, hogy kritikus...”. Több türelmet és szeretetet kívánok a szerzőnek az alkotásokkal szemben. Mi addig újranézzük Nepp József első egészestés rajzfilmjét.

 

Tisztelettel:

Bese Károly filmbarát

Gyúró

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6288