KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Pörös Géza: Illuminációk

Zanussi-mértan

Koltai Ágnes

 

A lengyel film bölcselője, a Wajdát követő nemzedék vezéregyénisége egyre megközelíthetetlenebb magasságba tör – akárcsak a természettel dacoló hegymászó-hősei. Zanussi maga az „északfok, titok, idegenség”, műveit megfejteni, értelmezni, netán átélni mindig is gyötrelmes lelki- és szellemi feladat volt. Mint afféle kitartó hegymászó, vitt föl, egyre följebb minket, magasabb és veszélyesebb erkölcsi, létfilozófiai ormokra, hogy odaszegezzen bennünket egy reménytelen meredélyhez. Kínos kérdéseket tett fel a Közjátékban és a Ritka látogatóban; végig nem gondolt félelmeinkkel szembesített az Illuminációban, a Mérlegben, az Imperatívuszban, a Konstansban és a Szerződében, s ő rendezte meg az össznépi szocialista maszkabált, a Védőszíneket.

Annyi csendes korrózió és félhangos változás vajon átértékeli-e ezt a különös, szeretve – vagy elutasítva – tisztelt életművet? Ha expressis verbis nem mondja is ki, de ez a kérdés húzódik meg Pörös Géza Zanussi-portréjának mélyén. Érinti, majd maga is felveti, hogy a végén az olvasóra bízza a választ. Mert nehéz, vagy tán nem is lehet kimondani, hogy a művészetben a múlandó és az örök gyakorta a múló szeszély kegyétől függ, s hogy nyugodtabb pillanatokra vár a végső összegzés.

Nincsenek írott és íratlan szabályai egy rendezői pályaképnek, el lehet kezdeni a művész „kölyökkutyakoránál” és be lehet fejezni legutolsó filmjénél. Ezt tette az Illuminációk szerzője is, bízva az olvasó türelmében és elszántságában. Abban, hogy hajlandó ismét végigjárni a kérdésfeltevés, (a hallgatás) és a félig kimondott válasz gyötrelemútját; hogy hajlandó újraélni, visszapergetni Zanussi monumentális, szándékosan csikorgó filmjeit; s hogy egyáltalán hajlandó bárki is az erkölcsöt világméretű normának tekinteni.

Az Illuminációk nemcsak Krzysztof Zanussi műveinek meglehetősen részletes breviáriuma, hanem egy korszak tükre is: bizonyos értelemben a lengyel film lenyomata is, azé a filmes kultúráé, mely megengedhette magának a „moralízálás luxusát”.

Ahogy Zanussi pályáján is bekövetkezett a törés, a filozofálás megalomániává, a filmek erkölcsi dramaturgiája imperatívusszá vált, s ahogy egy kiüresedő szerep új életre lelt külföldi filmjeiben, úgy vált tanácstalanabbá a portréíró. Az életmű első felét példás műgonddal elemzi, majdnem képről-képre, párbeszédről-párbeszédre, hogy túllépve a részleteken, valamiféle szintézisét adja Zanussi kiteljesedő művészetének. De A gonosz hatalma című filmtől kezdve felduzzadnak a leírások.

A szintézis – befejezetlen életműről lévén szó, szükségszerűen töredékes lehet csak – az utókorra maradt. Pörös Géza a pálya ívét, az arányokat és a mértéket jelölte ki. Nem kívánta erőszakosan lezárni Zanussi oeuvre-jét, s a végső számvetésnél a köznapi politikai „áthallásokat” sem erőlteti. Mindenki azt a Zanussit őrzi meg magának az Illuminációkból, akit közelebb érez magához: a filozófust, a moralistát vagy a politizáló filmest.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4206