KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

August King utazása

Ardai Zoltán

Élt, vagy élt volna százötvennél is több évvel ezelőtt egy virginiai gazda, August King nevezetű, aki fiatalon özvegységre jutván magábaszállott és még a korábbiaknál is eseménytelenebbül töltötte napjait. Ha éppen nem otthon munkálkodott, akkor szekerezgetett, erdei forrásoknál tűnődésekbe merült. Szelíd lelkét ezek az újabb idők lassan megérlelték valamire, bárha erről ő mit sem sejtett.

Egy napon más gazdák raja az erdőn két szökött rabszolga után kezdett kutatni, kiknek visszahurcolásáért a tulaj rendkívül magas díjösszeget tűzött ki. King hallotta a kutyák csaholását és amikor akaratlanul belebotlott az egyik szökevénybe, nem emelt rá kezet. A mulatt süldőleány szem elől vesztette fivérét, ez lett a szerencséje. King hiába próbálta elhessegetni, harmadnapra pedig már elhatározta, hogy mindenáron eljuttatja a leányt, hogy tehát tettet fog végrehajtani.

Úgy is lett. A csempészút a határvidékig tartott, King messzi házáig, ahonnét a leány egyedül ment tovább, dámának öltözötten. Mert ez volt a gazda terve: így vitetni el az elhalt feleség ruháit. Ámde a rabszolga-menekítésért, vagyis a tulajdon szentségének megtiprásáért Kingnek felelnie kellett. Házát számos tanú jelenlétében porig égették. Ő mégis üdvözülten mosolygott és mondá: „tehetős ember voltam, nincstelen lettem, de ekkora büszkeséget még soha nem éreztem”. A körülötte állók elismerően bólogattak. Csakugyan, a gazdának sikerült egy légies elgondolást masszív realitássá iktatnia. A viszontagságos út során nemcsak a helyi flórának, hanem, egyáltalán a helyi viszonyoknak a legsűrűjén csörtetett és manőverezett át. Számosféle találkozása esett, bőrén kikarcolódott a környező világ teljes metszete. Megélte a mészárlás kényszerét is; egy félreeső vízmosásban levágta tehenét (mely addig a szekeret kísérte), mert híre terjedt, hogy a leányt egy tehenes ember rejtegeti. Közben a jogos birtokos a szerencsétlen fivérnek esett neki egy vasbárddal. Már csak ez is mutatja, hogy King elképzelése és a közvetlen realitások milyen éles szögben keresztezték egymást.

John Duigan óklasszikus típusú, elemi történetet ad elő (egykor egyebet sem hívtak történetnek, mint éppen az ilyesmit), mégpedig nem valamely kontrasztív, nem is csúsztatásos módon, hanem illeszkedő, mély kedélyű stílushordozással. A tengerentúli mozi-nagyüzem generálszirupja ez alkalommal mellékes komponens, inkább csak adalékanyag, vékonykán folyik be a jelenetekbe. Új évjáratú, de reliktum-szerű film, olyanféle jelenség, mit egy tüdőshal vagy egy tasmánfarkas. Maga J. Duigan legvalószínűbben egy ezüstborostás, csillogószemű apóka lehet, maori vonásokkal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=344