KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/január
• Bikácsy Gergely: Dühöngő szívek Szeretet-áradat
• Popper Péter: Lelki kórságok avagy Cassavetes játszik velem
• Schubert Gusztáv: Kornett és Thompson-gitár Gengszterek klubja
• Bódy Gábor: Kozmikus szem – science non-fiction (fiction)
• Zalán Vince: Univerzális kép-hang szótár?
• Kozma György: A Gólem A szó és a kép egyik alapmítosza
• Koltai Ágnes: A rontás angyala A fogadó
• Bársony Éva: „Én azért reménykedem” Beszélgetés Eduard Zaharievvel
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Levelek a Szovjetunióból Mannheim
• Zsugán István: Mozisirató? Nyon
• Fáber András: Önismeret és gyertyafény Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: A nindzsa színre lép
• Lukácsy Sándor: Akli Miklós
• Nagy Zsolt: Leopárd kommandó
• Tamás Amaryllis: Forrongás
• Hegyi Gyula: Bankrablás Montrealban
• Faragó Zsuzsa: Érzékenység
• Schreiber László: Első feleségem
• Zalán Vince: Egy tanév Hakkariban
• Mátyás Péter: Utolsó lépés
• Kabai József: Legenda a szerelemről I–II.
KÖNYV
• Veress József: Új szovjet filmenciklopédia
KRÓNIKA
• N. N.: Holland filmhét
• N. N.: Kínai filmnapok

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A sivatag rabjai

Beregi Tamás

 

A Balzac regényéből készült film középpontjában voltaképp a romantika ember-természet ábrázolásmódjának egyik legkedveltebb motívuma, azaz a magányos férfi, és az őt elnyelő, feminin jellegű táj panteisztikus kapcsolata, s az ebben a viszonyban rejlő végzetszerűség áll. A film különlegessége nem is ennek a sokak szerint talán elcsépeltnek tűnő viszonyrendszernek a bemutatása, hanem sokkal inkább az, hogy a sivatag igazi megtestesítőjévé a műben – Balzac alkotásánál jóval nagyobb hangsúllyal – egy oázisban élő állat, nevezetesen egy nősténypárduc válik.

A film főhőse, Augustin Robert, egy fiatal francia katonatiszt azt a feladatot kapja, hogy megvédelmezzen egy finom lelkű művészettörténészt, akit Napóleon az egyiptomi műkincsek feltérképezésére küld a Nílus országába. A két férfi azonban eltéved a sivatagban, s míg a művész-tudós öngyilkosságba menekül a szomjhalál elől, addig a katonatiszt számára sokkal felemelőbb végzetet rendel a sors. A férfi egy oázisba téved, és itt találkozik össze az életét döntően megváltoztató nősténypárduccal: az állat bántani ugyan nem bántja, azonban teljesen megbabonázza őt. A darwiniánus tanokat két lábbal tipró film főszereplője az állat hatására egyfajta sajátos visszafejlődésen megy keresztül: a több fázisú evolúciós regresszió végpontján a főhős már mezítelenül, négykézláb rohangál, nyulakra vadászik, nyers húst eszik, sőt egy rivális hímállat arra ösztökéli őt, hogy maga is párducszínekkel pingálja ki a testét. Az egyszerre szánalmas és megható metamorfózis azonban kudarcra van ítélve: a férfi nem bújhat ki teljesen emberbőréből. A film több utalást is tartalmaz az Angol beteg és Marco Ferreri Milyen jó ízűek a fehérek című alkotására, és mindemellett még egy különös tanulsággal is szolgál: nemcsak az emberi, hanem még a szodomita eredetű szerelem is lehet plátói jellegű.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3938