KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/szeptember
POSTA
• Martin Ferenc: A másik oldalról

• Alexa Károly: Tékozló fiúk A nagy generáció
• Szekeres László: Beszéljünk őszintén Vita a filmgyártásról
• Márton László: A kamera jeges gyöngédsége Bolwieser
• Györffy Miklós: Rainer Werner Fassbinder
• Kovács István: Az Ő nemzedékük A „lengyel filmiskola”
• Kovács István: Sírvers Krzysztof Kamil Baczynskinak
• Schubert Gusztáv: A játék merészsége Amatőrfilm-fesztivál
• Baló Júlia: Művészfilmek otthonaiban
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Újra Donaldék
• Nóvé Béla: A hivatalos változat
• Hegyi Gyula: Vabank II.
• Faragó Zsuzsa: A csapat
• Baló Júlia: Maradok hűtlen híve
• Vida János: A Saolin templom szent köntöse
• Farkas Ágnes: Mesebolt
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Népművelés vagy önismeret? Veszprém után
• Kovács András Bálint: Konszolidált fiatalság A Fiatal Művészek Stúdiójáról
VIDEÓ
• Csörögi István: Videoclip vagy amit akartok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Alida Valli (1921–2006)

Bikácsy Gergely

 

„Az olasz film hűvös szex-idolja” – volt az első számú ostoba zsurnálközhely, amit ráaggattak. Szabaduljunk meg e butaság hamisságától. Alida von Altenburger bárókisasszony tizenhat éves kora óta játszott olasz filmekben: hűvös szépségéért (ha lenne ilyen) sok néző csodálta már 1945 előtt. A háború utáni új olasz filmben hamar megtalálta a helyét, bár a tételes, iskolás a neorealizmus nem lehetett igazán az ő világa. Sok közepes és sok kiváló rendezővel dolgozott. A tegnapi-mai francia és olasz film sem létezhetett nélküle. A hatvanas-hetvenes évektől Bertolucci, a fáradhatatlanul munkálkodó egykori filmnyelv-romboló, ma a tisztes újkonzervativizmust bonyolult pirandellói lélektannal makacsul ötvöző jelentékeny rendező gyakran kéri szerepre. Pasolini Oidipus királyában is viszontláthattuk, később pedig Dario Argento igényesen rémes horrorjaiban is széptani tiszteletet parancsolt ijedt nézőinek.

Antonioni talán első „igazi” filmjében (A kiáltás, 1957) tudatosan és nagy erővel ellensúlyozta a filmből sugárzó reménytelen elveszettség élményét a komor szépség sugárzásával. Sok olasz és magyar nézővel együtt magam két filmjét érzem halhatatlannak. Visconti Sensóját (melyet halvány színnel Érzelemként fordítottak nálunk), és Henri Colpi Ilyen hosszú távollét című csendes remeklését. (Colpi idén januárban halt meg.) Létezik egy legenda, mely szerint Visconti eredetileg más színésznőre bízta volna a Senso női főszerepét. Filmtörténeti szerencse, hogy nem így történt. A nála fiatalabb és sokkal értéktelenebb fiatal férfibe lassan beleőrülő arisztokrata hölgy alakját Alida Valli emelte Visconti tehetségével egyenrangúvá, legnagyobb filmalakjaihoz hasonló erejűvé.

Néhány éves szünet után a kilencvenes évektől ismét feltűnt kisebb szerepekben. Ez különös, töprenghetünk most: talán arra szerette volna emlékeztetni nézőit, hogy az ő idejében egészen más volt a film és a mozi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8648