KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/június
• Kovács András Bálint: Hiányzó nemzedék Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Hirsch Tibor: Töretlen és megtört filmek Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Báron György: A harag napja Szélvihar
• Reményi József Tamás: „Egy madár röpte, egy kavics, egy kökénybokor” In memoriam H. P.
• Koltai Ágnes: Fotó, film, város Az eltűnt Budapest nyomában
• Durst György: Egy stúdiótitkár feljegyzései Részletek
• Szilágyi Ákos: Profizmus és akadémizmus Az operatőri film és ami azon túl van
• Alexa Károly: A muzeális bestia Halálos tavasz
• Dés Mihály: A száműzött tangó Argentin filmek
• Dés Mihály: Borges és a film
• N. N.: Filmek Borges írásaiból
• Fáber András: Világvége műanyagból Katasztrófák filmen elbeszélve
• Réz András: Lehet-e katasztrófa az élet után?
• Szántó Péter: Denevérháton Airport I–IV.
• Lányi András: Hazabeszélek Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Donald kacsa nyári kalandjai
• Hegyi Gyula: Nem kell mindig kaviár
• Gáti Péter: Kismaszat és a gézegúzok
• Nóvé Béla: A fehér törzsfőnök
• Bársony Éva: A Coca-Cola kölyök
• Ardai Zoltán: A mallorcai ember
• Baló Júlia: Kicsi, de szemtelen
• Kabai József: Az élet szigete
• Farkas Ágnes: Elnézést, néz ön meccset?
• Máté J. György: A betörés nagymestere
• Schreiber László: Hóbortos népség
• Kapecz Zsuzsa: Választás
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Portrézsargon Ünnep
• Bikácsy Gergely: A giccs artistája Claude Lelouch
KÖNYV
• Szemadám György: Azok a csodálatos rajzfilmesek
KRÓNIKA
• N. N.: Szlovák filmnapok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera

Az elmélet gyakorlata

Gelencsér Gábor

A szerző immár második önálló kötetében vizsgálja az adaptáció elméletét a magyar irodalom és film gyakorlatában.

 

Elmélet és gyakorlat első olvasásra paradoxonnak ható, mégis termékeny módszertanát követi Sághy Miklós tanulmánykötete. Bevezető, Az irodalmi adaptáció elemzésének módszereiről című fejezetének utolsó részében felteszi a kérdést: „Létezik-e az irodalmi adaptációnak elmélete?” (37) A rövid válasz: nem – amely a könyvben azért cizelláltabban fogalmazódik meg. A lényeg mégis az, hogy az elemzések nem nélkülözhetik a különféle elméleteket, ám „az elmélet kritikai erejét a gyakorlat, azaz a konkrét elemzések minduntalan gyengítik és aláássák, hisz más módon – zárja következtetését a szerző – nem is létezhetnének”. (39)

Mindezt meggyőzően bizonyítják a kötet tanulmányai, amelyek kivétel nélkül komoly elméleti apparátust mozgatnak, s ennek következtében az ismert adaptációkról is képesek újat mondani – anélkül, hogy mindezt egyfajta metaelmélet vagy adaptáció-történet ernyője alá erőltetnék. A XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi alcímet viselő könyv esettanulmányokat tartalmaz, s ezek önmagukban érdekesek és érvényesek.

Az írók Krúdytól és Csáthtól Ottlikon, Mándyn, Mészöly Miklóson és Kertész Imrén át Esterházyig és Parti Nagy Lajosig ívelik át a 20. század irodalmát, az adaptációk pedig a hatvanas évek végétől a kortárs filmig követik egymást. Nemcsak az írók, az irodalmi művek, hanem az adaptációk karaktere is igen különböző, s ennek megfelelően keres a szerző más és más elméleti fogódzót elemzésükhöz. A kötet egyes tanulmányainak ismertetése helyett a továbbiakban azok legeredetibb és leginspiratívabb részleteit emelem ki.

Rögtön ilyen a Csáthnál magától értetődő freudizmus hatásának nyomon követése Szász János filmjein. Sághy meggyőzően bizonyítja, ahogy az adaptációk felerősítik a freudista olvasatot, s ezáltal kevesebb titkot hagynak a Witman fiúk történetében és főképp az elmebeteg nő naplójában (Ópium), mint maga az író (noha nézete szerint a filmek még így is hagynak némi teret a többféle lélektani értelmezéseknek). A Szindbád esetében egy igen kurrens elméleti keretet (a nemek politikája) alkalmaz, aminek révén Krúdy nőábrázolását talán igazságtalanul marasztalja el (nem számolva az író korának szemléletmódjával), ám kétségtelenül eredeti szempontot hoz be a mű értelmezéséhez. A rendező sem „aktualizálja”, netán „piárosítja” az író nőábrázolását. Méghozzá azért, derül ki Sághy nagyívű elemzéséből, mivel a szindbádi vágyakozás nem egy nő, hanem végtelen sorozatukkal azonosított, és ekként soha el nem ért nők után történik, vagyis nem egy idealizált személyért, hanem annak egyfajta szubsztanciájáért. Ennek mély belátását a szerző(k) és hősük iróniája fogalmazza meg, kérlelhetetlenül. A valódi elmozdulás Huszárik filmjében – Krúdy befejezetlen Szindbád-történeteivel szemben – a főhős halála, ami természetesen a szexualitással, a nőkkel kapcsolatosan jelenik meg a filmben. A Sághy által elemzett jelenetek még fokozhatók és bővíthetők. A záróképen Szindbádot orgonafújtatás közben éri a halál, mely tevékenység felidézi a szexuális aktust, azt pedig mondani sem kell, hogy az orgonánál egy gyönyörű nő ül. A felsorolt példákat pedig kiegészíthetjük még eggyel. A film egyharmadánál, a Florentin-jelenetbe váratlanul egy rövid, raszteres „felületű” flashback ékelődik: a gyermek Szindbád beles egy ravatalon fekvő kislány szoknyája alá…

Szomjas György Diákszerelem és Surányi András Film… című adaptációja kapcsán Sághy korábbi kötetének (A fény retorikája. A technikai képek szerepe Mándy Iván és Mészöly Miklós munkáiban) elemzéseit gondolja tovább. A Mándy-adaptáció „hűségesnek” számít, a médiumváltás mégis fontos következményekkel jár; Mészölyé „hűtlen”, s a médiumváltásnak sem lesz különösebb eredménye. A két film egymás mellé helyezése jól bizonyítja, hogy az adaptációelmélet próbája a gyakorlat.

Érdekes megközelítést nyújt a Hajnali háztetőké, miszerint a film nem Ottlik művét, hanem az író kultuszát adaptálja. E „nagytotál” helyett a „közelkép” léptékét alkalmazza az Idő van mikróelemzése, amikor a posztmodern szubjektum jelentésszóródásának képi-montázsbéli megvalósítását mutatja be. A Sorstalanság filmváltozatáról, ha újat nem mond is Sághy elemzése, többféle nézőpontból bizonyítja a film megtekintése során keletkezett benyomásunkat – amelyek közül az egyik a regényhez képest a forgatókönyv, illetve a film megváltozott nézőpontja. Végül a Taxidermia-elemzés a filmhez méltó széles kultúrtörténeti kitekintéssel közelít tárgyához, s az adaptációs mellett egy másik, a kortárs magyar filmre igencsak érvényes elméletet is mozgósít, a test poétikáját és politikáját.

Sághy Miklós munkája nem nélkülözi az elméletet, de nem is fetisizálja. A gyakorlat, azaz az elemzés, a teljesebb megértés érdekében alkalmazza – s ez meglátszik írásainak stílusán is. Tanulmányai legalább annyira olvasmányosak, mint – mutatis mutandis – a vizsgált filmekben adaptált irodalmi művek.

 

Kalligram, 2019.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14282