KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/április
POSTA
• Kovács Dénesné: Ki nem ismeri Hammettet?
FILMSZEMLE
• Ágh Attila: Kényszerfiatalok és a történelem
• Schubert Gusztáv: Töredékek dramaturgiája Beszélgetés Székely Gáborral
• Zalán Vince: A krónikás ember Bábolna
• Reményi József Tamás: Övön alul Falfúró
• Szilágyi Ákos: A rendetlenség varázsa Beszélgetés az elfogulatlan filmezésről
• Koltai Ágnes: Hollywoodi suszterek Szerelem első vérig

• Hankiss Elemér: Üde és gyilkos naivitás Keserű igazság
• Faragó Vilmos: Háború és háború Jöjj és lásd
• Ardai Zoltán: Boldogságmontázs Dziga Vertov, a filmszem-ember
• Bikácsy Gergely: Hidegtál, sok késsel Bűnügyi film francia módon
FESZTIVÁL
• Báron György: Tükröződések London

• Mándy Iván: Marlene Dietrich
• Dárday István: Az elmulasztott reform Vita a filmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Nincs kettő négy nélkül
• Nóvé Béla: A kövek ura
• Báron György: A tiszteletbeli konzul
• Kapecz Zsuzsa: Vitorlás a láthatáron
• Máté J. György: A smaragd románca
• Upor László: Vaskos tréfa
• Baló Júlia: Mi lenne, ha...
• Farkas Ágnes: Váratlan fordulat
• Mészáros István: Nap, széna, eper
• Bérczes László: A borotvás gyilkos
• Vida János: Fehér lótusz
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: A műsorszóró műhold jelen és jövője Televíziók versenye
• Boros István: A hold árnyékában... Budapestről nézve
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Marlene, stílus nélkül

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szmoktunovszkij

A leleplező

Koltai Tamás

A nagy orosz színész méltatlan körülmények között is megőrizte személyiségét. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.

Nem a szerepei emlékeztetnek rá; ő emlékeztet a szerepeire. Azon kevés színészek egyike, akiknek nem az „alakításaik” maradnak meg, hanem a személyiségük. A „figura”. Milyen volt a Hamletban? Milyen volt a Félkegyelműben? Benne volt Hamlet; benne volt Miskin herceg. Nehéz ezt megérteni olyan környezetben, ahol a legjobb színésznek is „játékra”, egyénieskedésre, külső technikára van szüksége ahhoz, hogy észrevegyék. Szmoktunovszkijnak nem kellettek látható eszközök ahhoz, hogy legyen. Hogy jelen legyen. Ő egyszerűen volt. Megjelent, és olyankor csak ő volt. Nem lehetett másra figyelni. Ivanovként a budapesti vendégjátékon egy széken ült a színpad előterében; eltűnt körülötte a díszlet, a társulat, még Csehov is. Rezignált, fáradt férfi, akitől „tevékeny szerelmet” várnak, s akinek az ajtóig is nehezére esik elmenni. A tehetetlenség ekkora súllyal, ekkora intellektussal, ekkora vonzerővel még nem jelent meg színpadon.

Valószínűleg azért lett filmszínész, mert egyetlen színtársulatban sem tudott megmaradni. Tehetsége túl kellemetlennek bizonyult, a legtöbb helyen nem tartottak igényt rá. Silány filmek sorában játszott silány figurákat. Eltékozolt tehetség, az ideológiai giccs nem lett igazabb attól, hogy ő játszotta (körülötte is jó színészek játszottak, csakhogy ő zseni volt), ellenkezőleg, mint „oda nem illő tényező” kiemelte a fércmunka abszurditását. Méltatlan körülmények között is megőrizte intakt személyiségét, s ez leleplező volt, anélkül, hogy a legtöbben észrevették volna.

Az orosz színész az angolszász mellett a legjobb a világon; a két típus között talán a belső fűtöttség mértéke a lényeges különbség. Ebben az értelemben Innokentyij Szmoktunovszkij inkább az utóbbihoz húzott. Nem mutatott hajlamot a túlfűtöttségre. Szerepeihez elegendő volt belülről átrendeződnie ahhoz, hogy maga maradhasson. A színészet romlandó. Ha régi filmeket nézek, a legnagyobb művészek többségén mosolygok. Azt hiszem, Szmoktunovszkij színészete tartósabb az átlagnál. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=746