KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/március
KRÓNIKA
• Gaál István: Herczenik Miklós (1930–1985)

• Breitner Miklós: Haldoklik-e a magyarfilm? Ár – költség – haszon
• Breitner Miklós: Interjú Drecin Józseffel a Művelődési Minisztérium államtitkárával Vita a filmgyártásról
• Lugossy László: Fantomgazdaság Vita a filmgyártásról
• Zalán Vince: Egy kelet-európai fotográfus Embriók
• Zsugán István: Arc ellenfényben Beszélgetés Zolnay Pállal
• Almási Miklós: Zsúfolóoptikával Visszaszámlálás
• Schubert Gusztáv: Elvis Presley azt üzente Beszélgetés András Ferenccel
• Bikácsy Gergely: Erosz túszai Az érzékek birodalma
FESZTIVÁL
• Fáber András: Kitörési kísérlerletek Nantes
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Itt élned, halnod kell
• Lukácsy Sándor: Ördögi kísértetek
• Koltai Ágnes: Te már nagykisfiú vagy
• Barna Imre: Káosz
• Barna Imre: A piszkos ügy
• Dés Mihály: Quilombo
• Ardai Zoltán: Az óriás
• Barna Imre: IV. Henrik
• Baló Júlia: Jörgensen, a zsaru
• Hegyi Gyula: Az ágyúgolyó futam
• Kapecz Zsuzsa: Azt mondják, baleset
• Faragó Zsuzsa: Farkasverem
• Hirsch Tibor: Lopják a koporsómat
• Gáti Péter: Hajmeresztő hajnövesztő
TELEVÍZÓ
• Forgács Éva: Sokkolás gyengeárammal A televízió és a képzőművészet
• Nemes Nagy Ágnes: Az új Laodameia Babits drámája a képernyőn
KÖNYV
• Balassa Péter: Egy tanulmánykötet értelme

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Napola

A háború unokái

Nevelős Zoltán

Egyre több német film foglalkozik elhallgatott múlttal, a náci Németország krónikáját ma már az unokák írják.

 

Tudjuk, a történelmet a győztesek írják, de éppen ezért különösen érdekes és fontos a vesztesek mondandóit is meghallgatni. A megannyi büszke háborús film és megrázó holokausztdráma szükségszerűen negatív fényben tünteti fel német szereplőit még akkor is, ha egyes darabok igyekeznek árnyalt képet festeni az ellenségről. A szemszögváltás az újragondolás, újraértékelés lehetőségét rejti magában: belülről ismerhetjük meg a háborús Németországot abban az időben, amikor lángba borította a világot.

Az utóbbi két évben új német filmek egész sora foglalkozik a II. világháború időszakával, de koránt sincs arról szó, hogy elsők lennének ezen a vonalon. A gyilkosok köztünk vannak már 1946-ban foglalkozott a kérdéssel, Bernhard Wicki az 1959-es A hídban az Iván gyermekkorát megelőzve hangsúlyozta a kiskamasz katonák történetén keresztül a háború embertelenségét, majd A tengeralattjáró és a Sztálingrád a tömegfilm nyelvén hívott fel a vesztesekkel való azonosulásra. Most azonban valami másnak lehetünk tanúi, a hatvan évnyi történelmi távlat érezteti hatását.

A Napola rendezője, az 1973-as születésű Dennis Gansel interjúkban mindig megemlékezik nagyapjáról, aki diákként maga is részt vett a nemzetiszocialista elitképzésben, és akinek elbeszélései a filmrendező unokát arra indították, hogy a Csajok a csúcson után az ifjúsági film komolyabb változatával kísérletezzék. A Napola (a cím a nemzetpolitikai nevelőintézet mozaikszava) az 1942-es tanévkezdés idején egy átlagos, tizennyolc éves hőst választva vezeti be a nézőt a náci elitképzés egyik fellegvárába, ahol az eljövendő új világ leendő vezéreit képzik katonai szigorral. Friedrichet ökölvívó tehetsége miatt választották ki, és a nyomorgó családban élő, kulimunkákat vállaló fiú a kiugrási lehetőséget látja új iskolájában, ahol hamarosan a zárt intézetben játszódó filmek tipikus konfliktusaival (zsarnokoskodó felsőévesek, elfojtott szexualitás, a gyengék tragédiái) kell szembenéznie – mellesleg nem rosszabb a helyzet, mint a Ha… brit iskolájában.

Ha a Napolát párhuzamba állítjuk az utóbbi két év hasonló témájú német filmjeivel, a Sophie Scholllal, A bukással, a nálunk a Titanic Fesztiválon játszott Gyopárbetyárokkal – amelyeket mind a háborúban aktív nemzedék unokáinak generációjához tartozó rendező jegyez –, feltűnik, hogy amint egy-egy fiatal hőst ütköztetnek a zsarnoki hatalom gépezetével, mindegyik film magját olyan erkölcsi kérdésfeltevés jelenti, amelynek érvényessége messze túlmutat a konkrét történelmi helyzeten. A röplapokat szóró müncheni diáklány, Hitler naivitásba menekülő titkárnője, illetve a kölni ellenállócsoport elfogott tagja ugyanúgy a halállal szembenézve jutnak el egész életüket meghatározó döntésekre, felismerésekre, mint az elitiskola ifjú reménysége, aki megalkuvások és tragédiák sora után válik képessé feláldozni előmenetelét. A próbatételt a boksz jelenti, Friedrich a ringben akar bizonyítani és tud is, de pont erről a bizonyításról kell lemondania ahhoz, hogy kiszállhasson az ördögi körből. Ez persze jóval kisebb tét, mintha az életéről volna szó, a Napola katarzisa nem is mérhető az említett filmekéhez, de igényes képi kivitelével, a mai fiatal nézők számára érzelmileg jól átélhető cselekményével és a kérdésfelvetésében rejlő pedagógiai lehetőségekkel sikerült Németországban máris középiskolai tananyaggá válnia.

A Napola ifjú főszereplője, Max Riemelt a 2006-os berlini filmfesztiválon bemutatott, A Vörös Kakadu című drámában is egy hasonlóan reményteljes fiatalembert alakít, akinek egy másik diktatúrával gyűlik meg a baja, az 1961-ben éppen falat építő NDK hatalmi gépezetével, amely ördögi praktikákkal kényszerít civileket egymás elárulására; a film igen izgalmasan kezeli az egykori keleti blokkban máig viharokat kavaró ügynökproblematikát. Ha még ide soroljuk a ma lázadó hőseit a jóléti kapitalizmussal és a hippikorszak ideáljaival ütköztető Edukatorst is, világossá válik, hogy a korábban említett alkotásokban a II. világháború csak időkeret, ezek az ifjú hősöket mozgató új német filmek valójában az egyén felelősségére kérdeznek rá a mindenkori, ezer arcot öltő, de minden esetben az egyént méltóságától, tisztességétől megfosztó zsarnokság viszonyai között.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8667