KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/március
KRÓNIKA
• Gaál István: Herczenik Miklós (1930–1985)

• Breitner Miklós: Haldoklik-e a magyarfilm? Ár – költség – haszon
• Breitner Miklós: Interjú Drecin Józseffel a Művelődési Minisztérium államtitkárával Vita a filmgyártásról
• Lugossy László: Fantomgazdaság Vita a filmgyártásról
• Zalán Vince: Egy kelet-európai fotográfus Embriók
• Zsugán István: Arc ellenfényben Beszélgetés Zolnay Pállal
• Almási Miklós: Zsúfolóoptikával Visszaszámlálás
• Schubert Gusztáv: Elvis Presley azt üzente Beszélgetés András Ferenccel
• Bikácsy Gergely: Erosz túszai Az érzékek birodalma
FESZTIVÁL
• Fáber András: Kitörési kísérlerletek Nantes
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Itt élned, halnod kell
• Lukácsy Sándor: Ördögi kísértetek
• Koltai Ágnes: Te már nagykisfiú vagy
• Barna Imre: Káosz
• Barna Imre: A piszkos ügy
• Dés Mihály: Quilombo
• Ardai Zoltán: Az óriás
• Barna Imre: IV. Henrik
• Baló Júlia: Jörgensen, a zsaru
• Hegyi Gyula: Az ágyúgolyó futam
• Kapecz Zsuzsa: Azt mondják, baleset
• Faragó Zsuzsa: Farkasverem
• Hirsch Tibor: Lopják a koporsómat
• Gáti Péter: Hajmeresztő hajnövesztő
TELEVÍZÓ
• Forgács Éva: Sokkolás gyengeárammal A televízió és a képzőművészet
• Nemes Nagy Ágnes: Az új Laodameia Babits drámája a képernyőn
KÖNYV
• Balassa Péter: Egy tanulmánykötet értelme

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csuklyások – BlacKkKlansman

Az ébredő erő

Kránicz Bence

Spike Lee fékezhetetlen energiájú krimivígjátékába ellentmondásos politikai üzenetet csempészett.

 

Spike Lee akkor is izgalmas rendező, mikor rossz filmeket csinál. Termékeny alkotóként ez meglehetősen gyakran megtörtént vele bő harmincéves pályafutása során. Különösen a kétezres években veszett el, erre az évtizedre datálható az életmű talán leggyengébb filmje, a stiláris ízléstelensége miatt fájó emlékként kísértő Utál a csaj. Meglepő, hogy Lee nagy visszatérése, a rangos cannes-i díjat nyert Csuklyások voltaképpen ennek a nagyot bukott 2004-es filmnek a receptjét hasznosítja újra, amennyiben egy abszurd elemekkel tarkított, hajmeresztő fordulatokat sorjázó komédiát kombinál dühösen társadalomkritikus, propagandajellegű üzenetével. A két film kontextusa persze a társadalmi környezet és a rendező pozíciója szempontjából is egészen más. Lee 2018-ban közel sem számít olyan jelentős rendezőnek, mint a kétezres évek fordulóján, mikor az Egy sorozatgyilkos nyara és Az utolsó éjjel dupla bravúrjával bizonyította, hogy nemcsak a fekete közönség szószólójaként tarthat rá számot Hollywood, hanem szélesebb közönséghez szóló – ha úgy tetszik, „fehér” – midcult-filmek avatott szerzőjeként is. A legutóbbi években viszont a bukást bukásra halmozó Lee visszaszorult a függetlenfilmes színtérre: a Chi-Raq vagy a Da Sweet Blood of Jesus műfajjátékai leginkább csak elkötelezett rajongóit érdekelték, miközben egy ideje már az afroamerikai közösség sem nála, hanem Jordan Peele vagy Donald Glover produkcióiban látja meg aktuális helyzetének tükörképét.

A jelentéktelenné válástól tartva Lee arra a belátásra juthatott, hogy ismét a nézők szélesebb köréhez kell intéznie intelmeit, eközben viszont esze ágában sem volt lemondani a hangsúlyosan fekete nézőpontról. A hetvenes évek végén a Colorado Springs-i Ku Klux Klan-sejtbe beépült fekete rendőr, Ron Stallworth története eszményi alapanyagot szolgáltatott a rendezőnek egy maximálisan közönségbarát krimivígjátékhoz, amelyben a blaxploitation-hagyományokhoz híven nagydumás és tiszteletlen főhős összehaverkodik fehér kollégájával, hogy együtt leplezzék le a környékbeli fajgyűlölők kisszerűnek és szánalmasnak ábrázolt társaságát. A történet kifogásolható pontja éppen az, hogy nincsenek igazán magasra helyezve a tétek: noha Lee a végjátékra halálos veszélyeket és thrillerszituációt tartogat, ez kissé kimódoltnak tűnik, és alig feledteti, hogy Stallworth akciójának lényege valójában néhány rasszista vidéki bunkó elnáspángolása, nem valódi bűnözők kézre kerítése.

A takaréklángon tartott feszültség azonban belefér abba a történetbe, amely Lee műfaji megközelítése szempontjából szócsatákkal tarkított kedélyes buddy cop nyomozósdi, ideológiáját tekintve pedig a „fekete felsőbbrendűséget” bizonyító tételfilm. Valójában nincs racionális magyarázat arra, Stallworth miért kockáztatja a lebukás veszélyét azzal, hogy a kapcsolatfelvétel után nem adja át az akciót fehér munkatársának. Erre csak szimbolikus válasz adható: mert ő azt is megteheti, hogy fehér fajgyűlölőnek adja ki magát, annyival okosabb mindenkinél. A történet végén szereplők és nézők egyként kénytelenek belátni, hogy a kedvenc színük a fekete, függetlenül attól, hogy ők maguk milyen bőrszínű vagy társadalmi hátterű emberek. A rendező legnagyobb leleménye az, hogy a remek poénokkal teli, fékezhetetlen energiájú Csuklyások valóban mindenkihez szól, sem a blaxploitation-gettóba, sem a függetlenfilmes kispályára nem szorul be – sőt Cannes-ban is versenybe válogattak egy olyan felhőtlen vígjátékot, amelytől Lee egyébként joggal várhatja karrierje legnagyobb bevételeit.

A laza és lendületes Csuklyásokat bárkitől szívesen néznénk, didaktikus üzenetét viszont csak Spike Lee alkotói karaktere hitelesítheti. Vagy még ő sem: az epilógusként a múltbeli történethez csapott aktuális kitekintés a charlottesville-i tragédiára és napjaink rasszista bűncselekményeire ugyanolyan merész és propagandisztikus képzettársítás, mint az Utál a csaj párhuzama a Watergate-botrány és a Bush-kormányzat intézkedései között. Régi szokását felelevenítve Lee most is fekete testvérei arcába üvölti, hogy lankadatlan éberséget kíván tőlük. Mindenki döntse el maga, hogy a könnyed műfajgyakorlathoz illesztett direkt politikai felhívást a multiplexekbe zseniálisan becsempészett trójai sötét lónak látja, vagy a film művészi érdemeit leromboló, primitív indulatkeltésnek.

 

CSUKLYÁSOK – BLACKkKLANSMAN (BlacKkKlansman) – amerikai, 2018. Rendezte: Spike Lee. Írta: Kevin Willmott, David Rabinowitz és Charlie Wachtel. Kép: Chayse Irvin. Zene: Terence Blanchard. Szereplők: John David Washington (Ron Stallworth), Adam Driver (Flip Zimmerman), Laura Harrier (Patrice), Topher Grace (Duke), Corey Hawkins (Kwame Ture). Gyártó: Blumhouse / Monkeypaw / Filmworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 135 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13784