KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/február
• Reményi József Tamás: Szemszám, pirburg, párkáp Idő van
• Koltai Ágnes: A harmincötödik év Beszélgetés Gothár Péterrel
• Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédiája Portré helyett
• Csaplár Vilmos: „Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”
• Bódy Gábor: Új videóműfajok
• Bódy Gábor: K+ videóprogram; Új videóműfajok – Működési vázlat
• Bódy Gábor: Tüzes angyal Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján
• N. N.: Bio-filmográfia Bódy Gábor
• Bikácsy Gergely: Madagaszkár Hideglelés
• Tőkei Ferenc: A Zarándokének filmen Narajama balladája
• Radevszki Teodor: A legenda szelleme Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel
• Báron György: A játék határai Vera Chytilová filmjeiről
• Pošová Kateřina: Humorral vagy gúnyosan Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Polidor, Cretinetti és Roberti-Leone Pordenone
• Zalán Vince: Protézis-erkölcs Mannheim
• Székely Gabriella: A hátrányos helyzetű svájciak Nyon

• Bikácsy Gergely: Az álomjátékos Jacques Rivette portréjához
• N. N.: Jacques Rivette filmjei
• Böszörményi Géza: A Kitton-rejtély
• N. N.: Buster Keaton jelentősebb filmjei
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Juliette sorsa
• Upor László: Frances
• Kapecz Zsuzsa: Kék villám
• Harmat György: Balekok
• Hegyi Gyula: Szexmisszió
• Hegyi Gyula: A selyemfiú
• Gáti Péter: A bosszúállás ideje
• Baló Júlia: Poszeidon katasztrófa
• Vida János: A-Q hiteles története
• Faragó Zsuzsa: Mátyás, az igazságos
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Gyorsbüfék, gyors nők

Tamás Amaryllis

 

Gyorsbüfék, gyors nők, hosszú-lassú utóhatású, keserédes „vigalom” – Amos Kollek trilógiává sikeredett (Sue, Fiona) filmjeinek harmadik darabját tavaly Cannes-ban az Ökonomikus Zsűri díjra méltatta.

Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be, avagy értekezés arról, hogy ami a legkönnyebb, az a legnehezebb… élni – kölcsönözhetnénk a film alcíméül akár a klasszikus mondást. S azt is meg kell jegyeznünk, látva a boldogságkergető megnyomorítottak, a kegyetlen hüllőérzékiségben/érzéketlenségben vegetálók – Bella (Anna Thomson), a pincérnő és vonzáskörében élők – sorsának szinte dokumentumélességű föltérképezését, hogy Kollek filozófiai, pszichológiai előképzettsége vagy könyve (Ne kérdezd, szeretek-e) mintha előtanulmánya volna a kegyetlen-illúziótlan, lehangoló bonc-műveknek.

Kollek az elrontott emberről értekezik, akiben még megvan a normális ember. A mérték, a szenvedély devalvációjáról szól, hiú, kevély, megalázható, didergő nőkről és férfiakról. A mindenáron boldogságot akarókról, hűtlen „boldogokról”, komisz egoizmusról, bakfis öregasszonyokról. Brunóról (Jannie Harris), a meghunyászkodás és hetykeség taxis-bajnokáról, aki mintha elfelejtette volna észrevenni, hogy kétgyermekes családapává „cseperedett”; Belláról – akit ide-oda ráncigál cinizmus és frivolitás, az egyedüllét rémülete, mikor tíz éve ragaszkodik értelmetlenül, érdemtelen Broadway-rendező, nős szeretőjéhez. Kapcsolatuknak a boldogsághoz semmi köze, annál inkább a szenvedéshez. Kibúvónak, védekezésnek, hazugságnak épp megfelel. De: senkit nem lehet önmagától megmenteni. Így élni mindhalálig – a szeretetlenség mint betegség, melynek kórokozóját a tudomány még nem ismeri.

Kollek hősei minél többet tudnak a perspektívátlan kapcsolatokról – ahol a valódi dialógus tilos művelet –, úgy tűnik, annál kevésbé képesek változtatni rajta. Mielőtt elviselhetetlenül nyomasztóvá válna a gyorsbüfé beltenyészete, egyetlen, felragyogó pillanatban kitüntetett ponttá sűrűsödik a szeretet. Egy négy év körüli kislány szólal meg, őszinte természetességgel és igaz tekintettel. A kulisszahasogató felnőtt (emberi és színészi) maszkok – minden, ami fals, szemet-fület sértő – azonnal lelepleződnek. Kollek még egy ilyen pillanatot engedélyez: amikor az agg gavallér könnyed eleganciával fölsegíti a lengyel emigráns örömlány kiskabátját. A benne élő kiskamasz még valódi nyelven beszél.

Emma fantáziátlan szenvedése ott ér véget, mikor Miskin és Aljosa félkegyelműségét, az „ostoba ártatlanságot” követve, ösztönösen megment egy ismeretlen, idős nőt. Azaz, a lényébe kódolt parancsot teljesíti: „A jót először tenni kell, és csak azután akarni és gondolni”.

Mit is honorálhatott a zsűri a – végül befejezetlen tündérmesévé kerekített – Gyorsbüfék, gyors nőkben? Talán, hogy nem az irónia bosszúja mozgatja a kamerát, talán, hogy Amos Kollek története nem fullad bele a vigyorgásba – az aljasságon, a gyarlóságon, a generálőrületen. Talán, hogy hírt ad a lélek finomabb hangoltságáról, ha csak néhány pillanat erejéig is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3416