Kritikaanyám!Anyasági vizsgálatVarró Attila
Új filmjével Aronofsky újabb lépést tett a totális dekonstrukció
felé.
Ha első látásra nem is nyilvánvaló, de a Noé után cseppet sem meglepő, hogy Darren Aronofsky idei pszichohorrorja
a Pi matematikai világképétől
eljutott a bibliai példázatig: mindazok számára, akik nem ismertek rá az
eldugott vidéki házban élő írózseni alakjában az Atyaistenre, odaadó és
otthonteremtő fiatal feleségében az Anyatermészetre, a házba betolakodó
agresszív családban pedig Ádámra, Évára, Ábelre és Káinra, azoknak a rendező
készségesen felkínálja az olvasatot interjúiban. Gyanús ez a szerzői
előzékenység, főként mivel a szabályos műfaji cselekményt álomszerű szubjektivitásra,
a narratív kauzalitást pedig egyre öntörvényűbb módon kavargó jelenetfüzérre
cserélő rendező értelmezési keretekért üvöltő művében jóval világosabb és
kényelmetlenebb párhuzamok kínálkoznak egy önreflektív interpretációra, ahol a
Javier Bardem alakította középkorú művésztitán egyfajta eszközként használja
Jennifer Lawrence romlatlan, áldozatkész rajongóját egy újabb remekmű
létrehozásához. Közös otthonuk a harmonikus együttlét nyitányától a
megtermékenyítés, terhesség és kihordás mind pusztítóbb alkotási folyamatán át
végül a megalázott, kiszipolyozott, összevert anya máglyahalálával járó
tűzvészig jut – újabb csodás gyémántba sűrítve a Ház mikrovilágát, amelyet a
férfihős személyes kincsestárának polcára tehet. Félretéve a vaskos
Bovaryné-közhelyet a minden hősében magát mintázó szerzőről, igencsak
szembetűnő, mennyivel jobban hajaz az anyám!
íróalakja magára a rendezőre, mint mondjuk egy kiöregedett pankrátor, skizofrén
balett-táncosnő vagy megszállott próféta özönvíz idején (miközben a történet is
direktebben reflektál a szerzői filmkészítés folyamatára, mint mondjuk a
bárkaépítés kreatív tevékenységének meséje) – szóval Aronofsky maga az úristen,
rendben: a kérdés kínosabb része inkább az, hogy ebben az értelmezésben kinek
jut az Anya szerepköre.
Végigsodródva a helyenként nézhetetlenséggel határos epizódokon a
házat fokról-fokra elözönlő emberiségről rögtön adódik a kézenfekvő megoldás:
Lawrence egyre értetlenebb és tehetetlenebb alakja maga a néző, aki a film
(precízen felépített) első felének rejtélynarratívájában még éppen úgy
létrehozza saját interpretációját, ahogyan a művész magjából az anyában is
kicsírázik egy közös gyermek. A Polanski-filmeket (a Rosemary gyermekének házassági pszicho-horrorjától az Erőszak istenei inváziós kamaradrámájáig)
idéző groteszk történet egyre abszurdabb fordulataival könnyedén foglyul ejti a
szerzői truvájokra fogékony néző képzeletét, és minden bizarr csavarral
közelebb viszi a megoldás hőn áhított megszületése felé – ez a szellemi izgalom
azonban a filmbeli gyermek világra jöttével átadja helyét a teljes
talajvesztésnek, ahol a rendező inkább a horrorfilmes hatásmechanizmust
igyekszik felhasználni a néző megtartására (sokk-halmozástól a kőkemény
brutalitáson át a gore-tetőpontig),
miközben a teljesen tanácstalan, kiszolgáltatott és elkínzott áldozat szerepét
osztja rá. Nehéz megállapítani, mennyire volt célja a filmnek ez a provokatív
nézői elidegenítés (a Fekete hattyú
hasontollú női téboly-horrorja minden álomszerűségével és nyitottságával együtt
végig megőrzi koherenciáját), mindenesetre maníros formanyelvi megoldása a
közelképek és szubjektív felvételek skálájára építő kézikamerás követéssel egy ilyesféle
káosznarratívával párosítva nem épp az intenzív azonosulás élményét váltja ki (mint
a Mediterraneo, a Saul fia vagy akár a Pankrátor rögrealista művei esetében) – sokkal
inkább a távolságot fokozza néző és film között.
Amikor a koros első emberpár eltöri az író féltve őrzött ékkövét, nem
nehéz ráismerni az elveszett paradicsom motívumára – Bardem figurája ezt a
paradicsomot kívánja újra megteremteni egy művészi alkotással, ám az újabb ékkő
nem imádott könyvéből, hanem leégett otthonából születik meg, miközben a
feleség „alkotását” felfalja a fanatikus tömeg. Mintha csak az anyám! szerint remekmű nem művész és
közönség összhangjából, hanem a meg nem értésből és rombolásból (rövidebben: a
dekonstrukcióból) fakadhat. Aronofsky idei filmje ezt a totális dekonstrukciót
hozza el hollywoodi világsztárokkal és csalóka horror-ígérettel a plázák
népének, újabb határozott – már a Forrás
óta sejthető – lépést téve a Malick-univerzum felé, amelynek fennmaradását
kizárólag a színész-istenek/istennők jelenléte biztosítja. Ennek tudatában
pedig egy jóval egyszerűbb és kíméletlenebb magyarázat is adódik a Jennifer
Lawrence-figura kilétére: talán egyszerűen maga Jennifer Lawrence az eszköz és
áldozat, ez esetben pedig a nézőnek nem jut más szerep az analógiában, mint az
ostoba, rajongó zombiseregé.
anyám! (mother!) – amerikai, 2017. Rendezte és írta: Darren Aronofsky.
Kép: Matthew Libatique. Szereplők: Jennifer Lawrence (Anya), Javier Bardem (Ő),
Ed Harris (Férfi), Michelle Pfeiffer (Nő). Gyártó:Paramount Pictures /
Protozoa. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos.
121 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
 |
|
