KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/november
• Reményi József Tamás: Nyomtalanul? A Tanítványok
• Greskovits Béla: Időutazás a jelenbe A Tanítványok
• Szabó Miklós: Egy nagy akció legendája A romantikus technokrácia távlatai és útvesztői
• Szántó Péter: Erdei capriccio Hóvirágünnep
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Fáber András: Erosz és Thanatosz A testi szerelem és az rőszakos halál képei
• N. N.: A bűn kitenyésztői és a mozi
• Szilágyi Ákos: Ölnek, ha nem ölelnek Székfoglaló beszéd a Gyilkossági Műértők Társasága előtt
• Lajta Gábor: Halálkalligráfia Szamurájok és karatézók a filmen
• Réz András: Armageddon a nappaliban
ESZMECSERE
• Györffy Miklós: Nem mesélni nem lehet

• Kézdi-Kovács Zsolt: Szerelmünk volt Hirosima Adalék a szinkron-vitához
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Végre vasárnap!
• Bársony Éva: Kunyhó a nádasban
• Csáki Judit: Az öltöztető
• Hegyi Gyula: Az elveszett frigyláda fosztogatói
• Harmat György: A házibuli folytatódik
• Ardai Zoltán: Gregory barátnője
• Vida János: Szerelem pasztellben
• Faragó Zsuzsa: Az utolsó szökés
• Mátyás Péter: Aranyeső Yuccában
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Vágyakozás – önismeretre Hazai jelkép

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A Paradicsom... ...és a Pokol

Bikácsy Gergely

 

Provence regionális írója csupán? Tájába és falujába zárt populista? Vagy mégis: jelentős francia író? Marcel Pagnol regényeit és drámáit ma is olvassák: értéküket vitassa az irodalomtörténet. Érzelmes, ravaszkás, népi anekdotaműveit már életében is sikerrel filmesítették meg. Ah! A pék felesége! emlékezhet nosztalgikusán az idős néző, ha eszébe jut, mert siker volt az, nagy siker, még Magyarországon is...

Általános meghökkenésre 1986/87 legnagyobb francia kasszasikerét megint csak az ő regényéből készült két érzelmes és délfrancián napos meg délfrancián izzó szenvedélyű falusi-tanyasi film aratta. Rendezőjük az a Claude Berri, aki eddig a párizsi flaszter meg a párizsi külváros moziénekese volt, s aki eddig egyszer készített falun játszódó filmet, saját gyerekkori emlékét (zsidó származású lévén szülei egy falusi gazdánál rejtették el). A két filmet nemcsak az esős arcú és napfényre vágyó párizsi mozinézők, de a komoly (vagy sznob) párizsi kritika is lelkendezve dicsérte: e sorok írója kuriózumnál, egzotikumnál, intelligens és szabatos illusztrációnál nemigen lát benne többet.

Innen, Pestről is enyhén zavar, hogy „echt” párizsi színészek, Yves Montand-nal élükön az eredeti változatban „hamisítatlan” marseille-i dialektusban pörgetik a szót. Betyárosan Rózsa-Sándoros tévé-emlékeimmel nem tudtam megküzdeni, ott mondták ilyen ízesen és fül-bosszantóan, hogy: „ömbörök!” Ha ez a film koridézően igaz dokumentum volna (akarna lenni), ismeretlen amatőrökkel, helybeliekkel, nem-fikciós hangulatokkal, valószínűleg elragadna, hatalmába kerítene. Volt erre példa: Pagnol pénzelte és Pagnol tájain forgatta Renoir a Tona, eredeti színekkel, ízekkel, igazságokkal, persze kerülve a híres színészeket.

Itt Depardieu húzza a csacsit, az öszvért, ás és kapál, izzad és nyög, érzelmesen sóhajt a provence-i holdfényben. Nyomorékot, törékeny testű púpost kell játszania. Láthatólag a Cyrano jár az eszében, s bármilyen tehetséges színész, ez a púpos kicsit meghaladja az erejét. Yves Montand, a falusi gonosz öregember szerepében oldottabban majdnem-mókázik, alig van hamis hangja, s lehet, hogy gyerekkora óta fülében a helyi tájszólás (bár itt ő beszél a legpárizsiasabban). A nap vadul süt, a növényzet mediterránul zöld vagy kiszáradt, a forrás, a történet előírásai szerint hol éltetőén folyik, hol nagy drámákat kirobbantva elakad. Óriási vörös szekfűtenyészét virágzik: mindez jó a szemnek, s az operatőr is szépen dolgozik. Jók még az állatok: makacs öszvérek és bőgő szamarak. Nyúl- és madárcsapdák. A második filmben, mikor a gonosz Yves Montand és idióta unokaöccse már halálba hajszolták a púpost, ez utóbbi virágzóan szőke és erdei vadóc kamaszlánya tölti be a képmezőt: mivel szép és néha meztelen, szeretnénk legott délvidéki francia paraszttá válni, hogy szót értsünk vele. A vadóc zúgó viharban átkozza atyja gyilkosait, (lenge ruhája vizes testére tapad), majd bosszút áll érte. A bosszú olyan, mintha egy görög sorstragédiából vették volna. És mit tesz Isten, meg a világirodalom, onnan is vették. Kiderül, hogy a halálba hajszolt púpos épp a gyilkos Yves Montand titkos gyermeke volt. A vén gazfickó, a falu rettegett „Papet”-ja (nincs tájszótáram, hogy megértsem nevének mélyebb értelmét) maga is belahal ebbe. Pagnol őszinte és nyíltszívű volt, mint a délfranciák: hogy mindez görög sorstragédia, azt regényének (és a filmnek) több szereplője, a paptól az idiótáig, többször hangsúlyozza.

A Párizs-uralta és városi francia filmművészet állandóan ki akar bújni a bőréből. Ez egyébként sikerülhet is: ha zsenigyanús, minden addigit félretolni kész, s újat teremteni tudó rendező hajtja végre e mutatványt. Például a már emlegetett Jean Renoir, 1935-ben, a Pagnol-ihlette Tonival. De mesenaív illusztrációkra is szükség van esőáztatta felnőtteknek a nagy, szürke városokban. Nézzük meg nyugodtan e napos kifestőkönyvet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4074