KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Koltai Ágnes: A történelem fogságában Moszkva
• Gáti Péter: Mi, hatvanévesek Utószó
• Báron György: Csodatévők Vándorlások meséje
• Gazdag Gyula: Különleges kiadó Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet

• Nemes Nagy Ágnes: Rózsaszín feketével Fanny és Alexander
• Bikácsy Gergely: Madrid Nagykávéház Méhkas
ESZMECSERE
• Kovács András Bálint: A történetek állása

• Ardai Zoltán: Bohóc a gödörben Csak egy mozi
INDIA
• Zsugán István: Az ezer film országa Pesaro
• Vida János: Egy bengáli filmkrónikás Mrinal Sen és A közlegény
LÁTTUK MÉG
• Széky János: Az élet muzsikája
• Faragó Zsuzsa: Süsü, a sárkány
• Bérczes László: Álmodik az állatkert
• Tóth Péter Pál: Egy asszony, négy férfi
• Kabai József: Ring
• Magyar Judit: Átverés
• Hegyi Gyula: Fantom az éjszakában
• Schreiber László: Sophie választása
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Elszakadás? Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén
• Szemadám György: Fantázia, dokumentum Ah, Amerika!
KRÓNIKA
• N. N.: Egri nyári egyetem
• N. N.: Nemzetközi Sportfilm Fesztivál

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jean-Luc Godard

Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész

A forradalom délibábja

Ádám Péter

Utcakő és kamera – 1968 politikai és életmód-forradalma a francia újhullám legrebellisebb rendezőjének szemével.

 

1968. május 18-án Jean-Luc Godard pár közismert rendezőtársával rácsimpaszkodik a függönyre a cannes-i fesztiválpalota dísztermének színpadán, így próbálja megakadályozni, hogy szétnyíljon. A Kifulladásig rendezőjének hatvannyolcas szerepéről ezt a gyorsfényképet őrzi a kollektív emlékezet. Pedig ha igaz is, hogy egyik prófétája a májusi eseményeknek, és egyik nagy ikonja a hatvannyolcas forrongásnak, a harmincnyolc éves rendezőt nem nagyon lehet forradalmárnak nevezni…

*

Akárcsak többszázezer francia életében, a Godard-éban is fordulópont 1968 májusa. Ő azonban, sok más rendezőtársától eltérően, passzívan éli át a történteket. Mintha rosszul érezné magát a bőrében, mintha tehernek érezné az alig egy évtizeddel korábban ölébe hulló sztárságot, visszahúzódóan viselkedik, ha ugyan nem menekül az események meg a nyilvános állásfoglalás elől. Elköteleződni, persze, elköteleződik, ott rázza öklét az Henri Langlois elbocsájtása ellen tiltakozó filmesek sorában, ott van a cannes-i filmfesztivál lázongó rendezői közt, részt vesz a tüntetéseken, több filmet is forgat – mégis, mintha nem is annyira lelkes részvevője, mint inkább kívülálló megfigyelője volna az eseményeknek. Már csak azért is, mivel az év nagyobbik részében nincs is Franciaországban: ez alatt az idő alatt jár az Egyesült Államokban meg Angliában, sőt, Kubában és Kanadában is megfordul. Soha annyit nem utazott, mint ebben a sorsfordító esztendőben.

Pedig 1968 a megállapodás éve is Godard életében. Új (immár második) feleség: Anne Wiazemsky (a rendező 1967 nyarán vette feleségül az író François Mauriac akkor húszéves unokáját), elegáns kétszintes lakás kilátással a késő gótikus Saint-Séverin templom apszisára a patinás rue Saint-Jacques 17-ben, alig pár száz méterre a (később, sajnos, lebontott) Szajna-parti szállodától, ahol a rendező a Kifulladásig központi jelenetét forgatta. A rue Saint-Jacques a Latin Negyed szíve: 1968 januárjában odaköltözni annyi, mint páholy-jegyet váltani a mélyben készülő nemzeti pszicho-drámához.

De 1968 januárjának van egy ennél is fontosabb eseménye, nevezetesen az a Renoir-retrospektív, amelyet az aubervilliers-i színházban szerveznek tisztelgésül az idős filmrendezőnek. Aki nem rest a kaliforniai Beverly Hillsből hazautazni az alkalomra. Jean Renoir – Fritz Lang mellett – a másik nagy referencia a fiatal pályatárs szemében. Tíz évvel korábban így ír róla a Cahiers du Cinéma lapjain: „Renoir újra meg újra bebizonyította, egyetlen módja van annak, hogy le ne maradjunk a többi rendezőhöz képest, ha folyton előttük járunk néhány lépéssel.” Renoirt még az ötvenes évek elején ismerte meg, amikor Henri Langlois az Állat az emberben rendezőjét személyesen is bemutatta a francia filmarchívum, vagyis a Cinémathèque fiatal közönségének. Nem csoda, hogy a két név – mármint az idős rendezőé meg a francia filmarchívum művészeti igazgatójáé – örökre összekapcsolódott Godard gondolkodásában. Annál is inkább, mivel akkortájt a filmarchívum vetítőterme egyszerre volt keresztelőkápolnája és kincses barlangja a kameráról akkor még csak álmodozó fiatal nemzedéknek.

Innen a döbbenet és felháborodás, amikor 1968. február 9-én a Cahiers du Cinéma kis közössége szembesül Henri Langlois eltávolításával. Nekik már csak azért is érthetetlen ez a felülről jövő váratlan döntés – de mondhatnánk puccsot is –, mert az ő szemükben Langlois meg a mozi egy és ugyanaz. Kezet emelni az archívum művészeti igazgatójára az ő szemükben annyi, mint létében fenyegetni az alkotói szabadságot meg filmművészetet. Ezek a fiatalok vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak tudni arról, hogy Langlois meg a Centre National du Cinéma (CNC) között akkor már jó egy éve folynak a viták, huzakodások, tárgyalások, egyezkedések, a felettes hatóság ugyanis egyáltalán nem tartja megnyugtatónak az intézmény gazdasági vezetését meg a kópiák állapotát. És arról sincs tudomásuk, hogy Henri Langlois-nak igencsak konfliktusos a kapcsolata a Kulturális Minisztériummal, és legelőször is a miniszteri posztot betöltő André Malraux-val.

Elég az hozzá, február 9-ére összehívták a papíron ugyan független intézménynek számító, de mégiscsak állami finanszírozással fenntartott francia filmarchívum igazgatói tanácsát. Legelőször is új elnököt kellett választani, mivel a Langlois-val összekülönböző Marc Allégret lemondott hivataláról. A bizottság – Malraux javaslatára – az író Pierre Moinot-t választja új elnöknek. Ekkor azonban kiderül, a tisztújítás korántsem korlátozódik az elnök megválasztására, ugyanis Malraux kezdeményezésére – és a jelenlevők nem kis megrökönyödésére – a művészeti igazgatót is lecserélik. (Malraux-nak szemlátomást fogalma sincs róla, hogy a filmkultúrát nem is annyira képviselő, mint inkább megtestesítő Langlois valóságos jelkép, és vakságának hamarosan meg is fogja adni az árát.) A vita egyre hevesebb, és amikor Truffaut (aki szintén tagja az igazgatói tanácsnak) rájön, mire megy ki a játék, teátrálisan elhagyja a termet, és becsapja maga mögött az ajtót.

Az ajtócsattanás felér egy hadüzenettel. Truffaut még aznap szétkürtöli a hírt, és nekilát az egész filmszakma riadóztatásának. Godard-nak is telefonál, de ő akkor már Havannában van, ahová egy kulturális kongresszusra félszáz közismert francia értelmiségivel őt is meghívták. Amikor február 12-én visszaérkezik Párizsba, a reptérről nem hazamegy, hanem egyenesen a Cahiers du Cinéma szerkesztőségébe. Itt van a Langlois visszahelyezéséért küzdők főhadiszállása. Ahol égnek a telefonvonalak: tájékoztatják az újságírókat, és táviratokkal próbálják rávenni a francia és külföldi rendezőket, hogy az új igazgatónak tiltsák meg filmjeik vetítését. Az akciónak meg is van az eredménye. Az újságok – a Combat-tól a L’Humanitéig – már másnap öles szalagcímben adják hírül a botrányos eseményt. Ami a rendezőket illeti, Truffaut és társai az elbocsájtás másnapján vagy nyolcvan francia filmessel vették fel a kapcsolatot, és a nyolcvan közül a kérésre csak kettő mond nemet, Roger Leenhardt meg Claude Autant-Lara. Az utóbbi azért, mert Henri Langlois-t legalább annyira utálja, mint az Új Hullám fiatal rendezőit.

Február 11-étől már egyre-másra küldik a külföldi rendezők is a tiltakozó táviratokat. Legelőször Josef von Sternberg, akinek bár fogalma sincs, hogy miről van szó, de boldogan áll ki az általa teljesen ismeretlen Langlois mellett. „What is Langlois doing? Of course, I support Langlois.” És ott van a tiltakozók sorában Rossellini, Antonioni, Bertolucci, Pasolini, Buñuel, Cukor, Cassavetes, Dreyer, Ford, Fuller, Hawks, Hitchcock – és sorolhatnám. „Mélyen felháborít ez a durva menesztés – az idézet Fritz Lang táviratából való –, Langlois egész életét a Filmarchívumnak szentelte (…); ez a jelentős intézmény, amit ő hozott létre, nélküle aligha tud fennmaradni. Kérem, az én nevemet is írják fel a tiltakozók listájára, és ezzel egyidejűleg megtiltom az általam rendezett filmek vetítését.”

Miközben a filmesek sorompóba állnak, Langlois ügyesen hátralép, mintha nem akarná jelenlétével tovább szítani a szenvedélyeket. Interjút nem ad, de hogyan is adna, akkor ugyanis válaszolnia kéne a filmarchívum könyvelési fegyelmét meg a kópiák siralmas állapotát firtató kínos kérdésekre. Nem csoda, hogy alakja körül egyre sűrűbb a homály. A Langlois-legenda lassan háttérbe szorítja a legenyhébb szóval is ellentmondásos valóságot.

Godard jelen van a február 12-i első nagy tüntetésen, amikor a röpcédulát osztogató filmrendezők és kritikusok elzárják a filmarchívum Ulm utcai vetítőtermének bejáratát. Sőt, feltehetően a hatásos röplap-szöveg is az ő munkája. „A kultúra mindenre elszánt ellenségei mindenféle bürokratikus ürüggyel hatalmukba kerítették a szabadság bástyáját (mármint a filmarchívumot – Á. P.). De mi nem hagyjuk magunkat! A szabadságot nem ajándékba kapja az ember, hanem kiharcolja magának. Akik Franciaországban és külföldön szeretik a mozit, egytől egyig veletek vannak stb.” Godard-nak, látni való, kiváló érzéke van a mozgósító jelszavakhoz. A röpcédula tüntetésre, tiltakozásra tüzeli az egyetemistákat, meg arra, hogy zavarják meg a Filmarchívum mozielőadásait. Ez már nem is a szokványos tüntetések és tiltakozások hangja, a szóhasználat már városi gerilláé, az indulat pedig a három hónappal később utcára vonuló diákok dühét előlegezi.

A február 14-i tüntetésnek szintén a négy Langlois-testőr, Truffaut, Godard, Rouch meg Rivette a fő szervezője. Este hatkor jó háromezren gyűlnek össze a Chaillot-palota mögötti térségen (az épület alagsorában van a filmarchívum másik vetítőterme). A nevezetes eseményt „a gumibotok napjaként” őrizte meg a filmes emlékezet. Ez volt az első alkalom, hogy a rendőrök rátámadtak a művészek és értelmiségiek békésen tüntető tömegére. Truffaut-t és Tavernier-t alaposan helybenhagyják, Rivette-et gyomorszájon öklözik, már a Kifulladásig rendezőjének feje felett is lecsapni készül egy gumibot, amikor egy civilrendőr egyszer csak elordítja magát: „Ne bántsátok, ez Godard!” A tüntetők már oszladozóban vannak, amikor egy vörös üstökű fiatalember megpróbálja maradásra bírni a tömeget. Truffaut – a történet Jean-Michel Frodon vaskos filmtörténetéből való – az ismerőseitől kérdezi, ki a fene ez a fickó. Valami diák a nanterre-i egyetemről – hangzik a válasz. Hogy az illetőt Daniel Cohn-Benditnek hívják, akkor még nem tudja senki…

Ha Langlois leváltása volt a hatalom első nagy tévedése, akkor ez a rendőrattak a második. Ha igaz, maga de Gaulle is helytelenítette a dolgot, amikor a hír tudomására jutott. A Langlois-ügy a „gumibotok napja” után már több kulturális eseménynél, immár nem moziról van szó, hanem szólásszabadságról. Jóllehet a gaullista hatalom egyelőre értetlen szemlélője az eseményeknek, Langlois visszahelyezéséért folyó harcnak napról napra nagyobb a jelentősége: az ügy hamarosan ugyanolyan fontos lesz, és ugyanolyan tünete is a válságnak, mint az egyetemi diákság vagy a munkások elégedetlensége.

Két napra rá megalakul a francia filmarchívum védelmi bizottsága, amelynek Jean Renoir a tiszteletbeli elnöke. Ettől fogva a bizottság szervezi a tüntetéseket, gyűléseket és sajtóértekezleteket. Az elsőnek, február 16-án, az azóta bezárt Studio Action a színhelye – itt Godard már arra buzdítja a hallgatóságot, hogy késsel vagdossák fel a mozi-székek plüsskárpitját, és dobáljanak tintásüvegeket a mozivászonra. Az ellenállás március végéig folytatódik, amikor a kulturális minisztérium végre meghátrál, és Langlois-t visszahelyezi állásába. Nem árt ennek a tiltakozásnak a történetét újra meg újra áttanulmányozni. Iskolapéldája annak, hogyan tudja egy mindenre elszánt és leleményes szakmai közösség a politikai hatalommal elfogadtatni a követeléseit. Május 2-án az Ulm utcai vetítőterem újra megnyitja kapuit. Csakhogy a fiatal mozi-nézőket akkor már egészen más problémák foglalkoztatják…

*

Még javában tart a Langlois visszahelyezésével kapcsolatos huzavona, amikor Godard, 1968. február 21-én, New Yorkba érkezik több hetes látogatásra. A rendező – főleg a fiatalok szemében – akkortájt csaknem ugyanolyan kaliberű „sztár-értelmiségi” az Egyesült Államokban, mint Sartre vagy Arendt. Nem csoda, hogy a filmjei bemutatóján egy kicsit úgy érzi az ember, mintha Beatles-koncerten volna. Ráadásul nemcsak filmbemutatókról van szó: az is szerepel a tervben, hogy Godard vagy húsz előadást fog tartani a kaliforniai, kansasi, minnesotai, floridai stb. egyetemek hallgatóinak. Jellemző Godard akkori népszerűségére, hogy az előadásaira – Samuel Fullertől King Vidorig, Peter Bogdanovich-tól De Palmáig – az amerikai mozi akkori nagyágyúi is kivonulnak. Az előzetes alku szerint a rendező ezer-ezerötszáz dollárt kért előadásonként, ami szép summa lehetett, ha arra gondolunk, hogy ugyanabban az időben hetven-hetvenöt dollár volt egy nyugatra utazó hazai turista devizaellátmánya.

*

A New York-i út után Godard első tévéfilmjével van elfoglalva. Még 1967 tavaszán megbízást kap az akkor ORTF-nek nevezett francia köztelevíziótól Rousseau Emiljének adaptációjára. A megrendelők nyilván valami új – de az eredeti művet azért tiszteletben tartó – értelmezést várnak a Kifulladásig rendezőjétől. A Godard által elképzelt változatnak azonban vajmi kevés a köze Rousseau nagy hatású könyvéhez. „Olyan fiatalemberről lesz szó – magyarázza elképzeléseit a rendező a Cahiers du Cinéma októberi számában –, aki nem hajlandó koptatni a túlzsúfolt gimnáziumok padjait, ehelyett a természettől akar tanulni, az embereket bámulja, moziba jár, tévét néz, rádiót hallgat.” Emil szerepét Jean-Pierre Léaud, Sophie-ét – Patricia Lumumba néven – Juliet Berto alakítja. Godard nem volna Godard, ha a két fiatalt nem dobná be azonnal a politikai élet sűrűjébe. Patriciát például azért rúgják ki az egyik Citroën-üzemből, mert arra biztatta a munkásokat, hogy vegyék fel zsebmagnóra a főnökök szidalmait. Ami Emilt illeti, ő erőnek erejével akar átjutni az egyetem bejáratát őrző ejtőernyősök sorfalán, mire azok tüzet nyitnak, és halálosan megsebesítik. Idáig az elkészült film azonban nem jut el, megreked az első szintnél, ami nem más, mint a két fiatalnak a valósággal való találkozása.

Godard olyan nevelést állít szembe a kilúgozott „hivatalos” tananyaggal, amely lehetővé teszi, hogy a diákból a „Mao Ce-tung-i gondolat fényében” igazi forradalmár legyen. A megvilágosodást a rendező korántsem agymosásként, nem is valamiféle elitiskolai képzésként képzeli el, mindez inkább afféle szeretetteli párbeszéd egy olyan férfi meg egy olyan nő között, akik a létező világ hazugsággal fertőzött nyelve és képei elől visszamenekülnek az ártatlanság állapotába.

A filmnek – Godard a címet (Le Gai Savoir) Nietzschétől kölcsönözte – egyszerű a szerkezete. Mintha tanteremben ülnének, Emil és Patricia nézik az eléjük vetített képeket, kérdéseket tesznek fel velük kapcsolatban, kommentálják őket, miközben Godard, akit nem látunk, órát tart, magyaráz, szójátékkal, szabad asszociációval próbálva megvilágítani a nyelv rejtett igazságát. A módszer hol didaktikus, hol humoros, hol felszínes, de az üde párbeszéd őrzi ennek a rendkívüli évnek a hangulatát. Mivel a filmet a májusi események után vágják csak össze, Godard a diákvezérek (köztük Cohn-Bendit) hangját is felhasználja, sőt, a filmbe sok fotót és eredeti háttérzajokat is beilleszt.

Nem csoda, hogy az ORTF hallani sem akar a Le Gai Savoir bemutatásáról, az úgynevezett ellenőrző bizottság pedig (magyarán filmcenzúra) nem is engedélyezi a film franciaországi bemutatását. Mivel a dialógust, egy évre rá, könyvben is kiadják, könnyű utána nézni, mi is zavarhatta a cenzúrahatóságot. Szó van a filmben – a sértőnek és obszcénnak tartott tirádákat nem számítva – a szimplán lefasisztázott és „zömmel csak reklámot sugárzó” francia köztelevízióról, amelynek gyáva gazemberek a munkatársai, szó van az Ifjúsági Ügyek „mindenre képes” miniszteréről (a posztot 1968-ban François Missoffe töltötte be), továbbá Godard nemcsak részletesen elmagyarázza, hogy mi a Molotov-koktél receptje, de arra is javaslatot tesz, ki legyen a célpontja ennek a házilag előállítható bombának: többek közt a CRS-nek nevezett francia rohamrendőr meg az olasz carabiniero, vagyis az elnyomás minden emblematikus képviselője…

Mindent összevéve, a Le Gai Savoir már a „Dziga Vertov csoport” alkotásainak szájbarágó stílusát és a godard-i mozi későbbi alakváltozásait előlegezi. A filmet Európában egyetlen egyszer mutatják be a nagyközönségnek, mégpedig 1969. június 28-án, de három hónapra rá a New York Theater is műsorra tűzi. A Le Gai Savoir az első a Jean-Luc Godard „láthatatlan” filmjeinek sorában: annak jele, hogy a sztárkultuszt elutasító rendező ettől fogva valamiféle fél-illegalitásban képzeli el művészi pályáját.

*

Mert Godard a hatvanas évek második felében már egyik nagy sztárja a francia mozinak. Bizonyítéka ennek az a könyv is, amely Jean-Luc Godard par Jean-Luc Godard címen épp 1968 májusának elején jelenik meg a párizsi Pierre Belfond kiadónál (a kötet – valóságos breviárium – az akkortájt már maoista filmrendező legfontosabb kritikáinak és interjúinak gyűjteménye). Csakhogy Godard maoizmusa – és ez az összegyűjtött szövegekből is kirajzolódik – nem egészen azonos a Kína felé tekintgető francia szélsőbal szögletes meggyőződésével. Ez utóbbi például – akárcsak az FKP – keményen elítéli az akkortájt kezdődő diákzavargást, a munkástömegektől elszakadt fiatalok kispolgári elégedetlenségének tartva az egyetemisták lázongását (a fiatal maoisták a diákokkal való szolidaritás helyett inkább a nagyüzemi munkássággal keresik a kapcsolatot). Godard azonban – velük ellentétben – közel érzi magát az egyetemistákhoz, és megbűvölt csodálója Daniel Cohn-Bendit tevékenységének és személyiségének.

Május 4-ének 5-ére virradó éjszakáján (ezen az éjszakán volt az első nagyobb összecsapás a Latin Negyedben a diáktüntetők meg a rohamrendőrök között) ő is részt vesz a „haditanácson”, amit egyik műkritikus barátja montparnasse-i lakásán tartanak. Ott merül fel az ötlet: a köztévé egyik irodájában van egy tucat kamera, mi volna, ha lefoglalnák a felvevőgépeket, és átadnák őket a diákoknak? Így is történt: a kamerákat lefoglalják, és – egy 35 mm-es Cameflex kivételével – átadják a kíséretükben levő egyetemistáknak. A megmaradt kamerával pedig beülnek a műkritikus lehajtható tetejű gépkocsijába, hogy filmre vegyék az aznap éjszaka történteket. Godard, miután megnézte a filmet, úgy nyilatkozott, ennél jobb filmet senki se csinált 1968 májusáról. Kár, hogy a filmszalag – amit a nanterre-i diákoknak is levetítettek – elveszett a májusi zűrzavarban.

6-án már maga Godard is utcán van – ő egy 16 mm-es Beaulieu-féle kézi-kamerával ‑, hogy megörökítse az eseményeket. Az utcai harcokban – kivágott fák, felszedett utcakövek, felborított és felgyújtott autók, vízágyúk, könnygránátok – vagy nyolcszázan megsebesülnek, négyszáz tüntetőt őrizetbe vesz a rendőrség. Négy napra rá, a május 10-ről 11-re virradó éjszakán, a Latin Negyed még elkeseredettebb harcok színhelye. Ez volt a „barikádok éjszakája”. Sok fotó készült a kézi kamerájával dolgozó sötét szemüveges Godard-ról ezekben a mozgalmas napokban. A rendezőt Chris Marker is lefilmezte; a jelenetet aztán fel is használta a Le fond de l’air est rouge (Vörös az ég alja) című 1977-es filmjében.

Godard – Anne Wiazemskyvel meg Jean-Pierre Léaud-val az oldalán – éjszaka is járja az utcákat, megy barikádról barikádra, és ahogy „elkötelezett” rendezőhöz illik, igyekszik minden fontosat megörökíteni. Ott van május 13-án azon az egymilliós tüntetésen is, amely a place de la République-től indul, és halad a place Denfert-Rochereau felé, ott van a Sorbonne-t még aznap kora este elfoglaló és a sikert dzsessz-koncerttel ünneplő diákok között, és ott van, két napra rá, az Odéon színház nézőterét forradalmi fórummá alakító egyetemisták soraiban, mi több, szem- és fültanúja az első színházfoglalók meg a színházigazgató Jean-Louis Barrault közti ingerült szóváltásnak.

Ekkorra a Langlois visszahelyezéséért vívott harcban már megedződött filmes társadalom is csatasorba áll, és beleveti magát a harcba. Május 15-én az (azóta ENS Louis-Lumière-re átkeresztelt) ENPC, vagyis a Fotó- és Filmművészeti Főiskola diákjai is sztrájkba lépnek, és elfoglalják a tantermeket. Egy nappal később, 16-án, a rangos Idhec (Institut des hautes études cinématographiques) hallgatói is követik példájukat, 17-én este kilenckor pedig az ENPC Vaugirard utcai épületében megnyílik az egész filmszakma États Généraux-nak nevezett első közgyűlése. Ezerkétszáz szakember és diák gyűlt össze az intézmény dísztermében. Jean-Luc Godard is jelen van a közgyűlés első három napján, de valahogy nem érzi jól magát a bőrében. Hiába a sztárság presztízse, 1968 mégiscsak a kétségbevonásnak, minden tekintély megkérdőjelezésének éve. Ez alól a sztárság sem kivétel. Godard azonban zokon veszi, hogy a közönség leszólja, megmosolyogja a javaslatait. Emellett hiábavalónak, meddőnek tartja a nemritkán amatőr (például ingyen-mozit követelő) hozzászólásokat. Négy indítványt azonban 17-én elfogad a közgyűlés közönsége. Megszavazzák az általános sztrájkot, a forgatások és filmvetítések leállítását, a gyűlölt Nemzeti Filmintézetnek (vagyis a CNC-nek) a felszámolását, valamint a cannes-i filmfesztivál felfüggesztését.

Időközben ugyanis, május 10-én, a XXI. cannes-i filmfesztivál megnyitja kapuit, és Robert Favre Le Bret fesztiváligazgatónak esze ágában sincs lefújni a tervezett bemutatókat. De 17-én befut Truffaut, akit azzal is megbíztak, hogy közvetítse a közgyűlésnek a fesztivál felfüggesztését megszavazó határozatát. Másnap reggel megérkezik Godard is. Emellett Alain Resnais, Claude Lelouch, Louis Malle és Claude Berri is Cannes-ban van már. Mindannyian eltökélték, a tervezett sajtó-értekezleten együtt fogják követelni a filmes seregszemle azonnali bezárását. Arra célozva, amit Mirabeau 1789. június 23-án XVI. Lajos küldöttjének mondott a Labdaházban („…a nemzet akaratából vagyunk itt, és csak szuronnyal lehet eltávolítani minket.”), Godard kijelenti: „a Fesztiválpalotát elfoglaltuk, és innen csak Esquimaux Gervais márkájú jégkrémmel lehet eltávolítani minket…” A bejelentést óriási hangzavar fogadja. Roman Polanski, Louis Malle, Monica Vitti azonnal lemond zsűri-tagságáról, a zsűri elnöke pedig, az idős André Chamson keserűen állapítja meg, hogy a csonka testület már nem határozatképes.

A viharos hangulatban Godard meg Truffaut a lázadók élére állnak, elfoglalják előbb a fesztiválpalota hallját, majd a dísztermet. Az a céljuk, hogy megakadályozzák Carlos Saura Peppermint frappé című filmjének kora délutánra kitűzött vetítését. A vita egyre hevesebb a fesztivál felfüggesztését követelő radikálisok, valamint azok között, akik – tekintettel a külföldi filmesekre meg a közönségre – a vetítések folytatása mellett kardoskodnak. Godard megpróbálja meggyőzni a közönséget arról, hogy a tiltakozó diákokkal meg munkásokkal való szolidaritás most fontosabb minden filmbemutatónál, de hiába. Lehurrogják, kifütyülik. Mire Godard, türelme fogytán, lemarházza a nézőket. Majd elsötétül a nézőtér, és megkezdődik a Peppermint frappé vetítése. De a színpadon álló rendezők, akikhez időközben a színész-rendező Jean-Louis Richard és Jean-Pierre Léaud is csatlakozott, nem hagyják annyiba a dolgot. Rácsimpaszkodnak a függönyre, nem hajlandók lemenni a színpadról. Mire abbamarad a vetítés, és felgyulladnak a lámpák.

Robert Favre Le Bret fesztiváligazgató jelenik meg a színpadon, mellette Philippe Erlanger, a fesztivál tiszteletbeli elnöke, valamint André Holleaux, a Nemzeti Filmintézet, a CNC igazgatója. Megpróbálják jobb belátásra bírni a lázadókat, a fesztivál nemzetközi seregszemle – érvelnek –, és Franciaországnak semmivel sincs több joga, mint a külföldi részvevőknek. Legalább a külföldi filmeket mutassák be – indítványozzák. A terem megéljenzi a javasolt kompromisszumot, de Carlos Saura, a Peppermint frappé rendezője valamint a főszereplő Geraldine Chaplin tiltakoznak, kiderül, ők is szolidárisak a lázadókkal. Akik nem mozdulnak a színpadról. Mire a vetítéspárti nézők felrohannak a színpadra, és összeverekednek a rendezőkkel. Truffaut-t fellökik, Godard-t pedig, aki a szemüvegét is elveszti a nagy kavarodásban, pofon vágják. „A film – üvölti Godard, teljesen kikelve magából – azé, aki csinálta. Egy filmet nem lehet a szerző akarata ellenére bemutatni!”

Mire a rendezők sorban be is jelentik, hogy visszavonják a filmjeiket a versenyből. Közben a vita folytatódik a színpadot elfoglaló rendezők meg a közönség között. Polanski is megszólal, szemére veti Truffaut-nak meg Godard-nak, hogy nekik csak játék a forradalom, mint gyerekeknek a katonásdi, és ő, aki lengyel lévén, mégiscsak tudja, mi a „vörös zászló”, azt tanácsolja francia rendezőtársainak, hogy legyenek egy kicsit óvatosabbak. A nézőtéren hátulról kiabálnak, hogy tűz van, mire a nézők fejvesztve igyekeznek elhagyni a helyiséget. A terem már csaknem üres, mire kiderül, hogy a tűz vaklárma volt. Amikor a maradék közönség megnyugszik, megjelenik Le Bret, és bejelenti, aznap minden vetítés elmarad. Majd másnap, amikor már a szolgálatok is figyelmeztetik a rendzavarás veszélyére, úgy dönt, félbeszakítja a rendezvényt.

A XXI. cannes-i filmfesztivált – a nyitó film címével szólva – „elfújta a szél…”

 

(Folytatjuk)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 20-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13607