KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/augusztus
• Szilágyi Ákos: A film elszakadása
• Schubert Gusztáv: Kis magyar vállalkozás Beszélgetés Erdős Pállal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tükörjátékok Cannes
• Zilahi Judit: „Nem a nevettetés nehéz” New York-i beszélgetés Woody Allennel
• Koltai Ágnes: A jövő ígérete Oberhausen

• Bikácsy Gergely: A halál legyőzése Cinématographe Lumière
• Lumière Louis: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Lumière Auguste: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Xantus János: Hiteles illúzió Cinématographe Lumière
• Esterházy Péter: Mi ez? mi van? mi legyen? mi lehet? A Horus archívum pályázata a Gödöllői Galériában
• Bán András: A forradalom reklámképei A 20-as évek szovjet filmplakátjai a Műcsarnokban
• Kézdi-Kovács Zsolt: Testvérünk, Jarmusch
• Zsombolyai János: Ezer nap fogyókúra
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Mit kezdjünk az ördöggel?
• Gáti Péter: A pópa lánya
• Koltai Ágnes: Átlagemberek
• Ardai Zoltán: Éljen D'Artagnan!
• Szkárosi Endre: Önbíráskodás
• Hegyi Gyula: Piszkos munka
• Tóth Péter Pál: Vadlovak
VIDEÓ
• Boros István: A kis-nagy üzlet
TELEVÍZÓ
• Báron György: A zseniális kamasz Kawalerowicz régi filmjei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Magándíj, talk-show, aréna Nyári jegyzetek
KÖNYV
• Bársony Éva: Római szalonbeszélgetések
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Nemessányi Attila: Henri Pialat halálára

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Cuki hagyatéka

Déli ritmus

Békés Pál

Robert Altman ezúttal az amerikai Dél szokatlan derűjét próbálja meg előcsalogatni a komótos kisvárosi történetből.

 

Mi mindent láttunk-hallottunk-olvastunk már az amerikai Délről! Kezdetben volt a Tamás bátya kunyhója, aztán az Elfújta a szél meg az egész Faulkner-életmű és mindezek filmváltozata... Ahány, annyiféle. Mégis, mindben ott a közös elem, a „Dél lelke”, a forróság, a lefojtott szenvedélyek lassú, lusta izzása, melyből bármikor előrobbanhat a vihar. A Délről szóló művekben ritka a derű. Robert Altman új filmje, a Cookie’s Fortune ezt próbálja meg előcsalogatni a Mississippi állambeli Holly Springs hétköznapjaiból – noha az esemény, amely fölkavarja a városka állóvizét, korántsem hétköznapi.

Cookie, a címszereplő, a végnapjait élő, enyhén szenilis valahai déli nagyasszony olyannyira fájlalja férje halálát, hogy elhatározza: utánamegy. Magára ölti valamennyi értékét, mindenekelőtt a családi örökség legértékesebb darabját képező nehéz, drága nyakláncot, s az elhunyt által ráhagyományozott patinás pisztolyok egyikével főbelövi magát az elárvult családi duplaágyon.

Az öngyilkosságot az akarnok Camille fedezi föl, s az első rémületen túl nyomban fölébred benne az „elemi ösztön”: pénzt! És eszébe ötlik a családi tízparancsolat egyik tétele is: „öngyilkosok csak az őrültek lesznek”. A következtetés: Cookie nem lett öngyilkos, tehát nem ejtett foltot a család becsületén. Viszont magától értetődik, hogy minden vagyonát őrá, Camille-ra, a legközelebbi rokonra hagyta. A következtetést elősegítendő Camille sietősen lenyeli a búcsúlevelet, és átrendezi a tragédia helyszínét. Áldásos működésének következtében a gyanú Willisre, a Cookie háztartásában élő fekete gondnokra-gondviselőre-barátra terelődik. Noha bűnösségében senki sem hisz, még a kényszeredetten és kissé szégyenkezve a letartóztatást foganatosító rendőrök sem, az alaposan összezavart és első pillantásra vitathatatlannak látszó nyomok nem sok kétséget hagynak: a tettes Willis. Még jó barátja, az egyik helyi szerv is csak annyit tud felelni arra a kérdésre, hogy miért nem tartja vétkesnek: „há’ mer’ velem horgászik”. A többi azonban ellene szól. Legalábbis látszatra.

A városka lakói hitetlenkednek, ám Willis a törvények betűjéhez híven beköltözik az őrs fogdájába, míg ügye tisztázódik. Szolidaritásból vele tart Cookie másodunokahúga is, akit anyja kitagadott. Ketten ücsörögnek a cellában, egy középkorú fekete férfi, meg egy fiatal fehér nő, s amikor a bűnügyben illetékes ügyész meg a nyomozást vezető rendőrparancsnok is ráér, elkártyázgatnak négyecskén.

Altman filmjének legnagyobb erénye talán éppen abban rejlik, ami a nézők egy részét vállvonogatásra készteti majd. A Cookie’s Fortune lassú. Komótos. Visszaköszön a vászonról a Dél életritmusa. Azzal, hogy a rendező nem hódol be a korszellem megkövetelte szüntelen villódzásnak, elegendő időt és teret kínál színészeinek, hogy megmutatkozhassanak, s azok élnek is a lehetőséggel. Az ilyenféle gondosan, részletekbe menően kidolgozott alakítások sora manapság ritka a vásznon. A Cookie’s Fortune csapata nem egy sztár körül csoportosuló epizodisták serege, hanem nagyjából egyenrangú szerepekben remeklő színészek együttese. (Bár a Camille-t alakító Glenn Close azért kiemelkedik az egyenlők közül.) Noha Altman művészete és világlátása minden ízében filmes, mégis, a szabadjára engedett és legjobb formájukat nyújtó színészek játéka színházközeli élményt kínál.

A film csak a végjátékban lódul meg – az ármány lelepleződésekor tíz perc alatt több fordulat történik, mint az előző másfél órában összesen.

Mindez azonban nem változtat az összbenyomáson: a Cookie’s Fortune minden erénye ellenére sem éri el a korábbi Altman-filmek színvonalát. Noha lassúsága nem válik vontatottsággá, a kisvilág ábrázolása nem válik kisszerűvé, derűje-iróniája egyszer sem lépi át az ízléshatárt, s elkerül minden olyan buktatót, amit a korábbi Dél-filmek emléke állít elé – a Cookie’s Fortune egyszerűen nem elég érdekes.

Nincs mit tenni: ha egyszer valaki magasra tette a lécet, a továbbiakban csakis magasabbat ugorhat. Robert Altman persze ezúttal sem verte le a lécet. Csak jóval alacsonyabbra helyezte.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3027