KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/augusztus
• Szilágyi Ákos: A film elszakadása
• Schubert Gusztáv: Kis magyar vállalkozás Beszélgetés Erdős Pállal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tükörjátékok Cannes
• Zilahi Judit: „Nem a nevettetés nehéz” New York-i beszélgetés Woody Allennel
• Koltai Ágnes: A jövő ígérete Oberhausen

• Bikácsy Gergely: A halál legyőzése Cinématographe Lumière
• Lumière Louis: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Lumière Auguste: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Xantus János: Hiteles illúzió Cinématographe Lumière
• Esterházy Péter: Mi ez? mi van? mi legyen? mi lehet? A Horus archívum pályázata a Gödöllői Galériában
• Bán András: A forradalom reklámképei A 20-as évek szovjet filmplakátjai a Műcsarnokban
• Kézdi-Kovács Zsolt: Testvérünk, Jarmusch
• Zsombolyai János: Ezer nap fogyókúra
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Mit kezdjünk az ördöggel?
• Gáti Péter: A pópa lánya
• Koltai Ágnes: Átlagemberek
• Ardai Zoltán: Éljen D'Artagnan!
• Szkárosi Endre: Önbíráskodás
• Hegyi Gyula: Piszkos munka
• Tóth Péter Pál: Vadlovak
VIDEÓ
• Boros István: A kis-nagy üzlet
TELEVÍZÓ
• Báron György: A zseniális kamasz Kawalerowicz régi filmjei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Magándíj, talk-show, aréna Nyári jegyzetek
KÖNYV
• Bársony Éva: Római szalonbeszélgetések
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Nemessányi Attila: Henri Pialat halálára

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Solothurn

Leo füle

Kövesdy Gábor

A svájci filmkultúra nem nagyjátékfilm-centrikus.

 

Kis ország, kis filmipar, kis filmszemle – tartja a svájci bölcsesség. Bármily logikusnak tűnjék is a fenti tétel, könnyen belátható, hogy paradox. Ugyanis a nem kicsik, vagyis azon szerencsések, akiknek saját létük igazolásához nincs szükségük közvetett bizonyítékokra, egyszerűen nem rendeznek filmszemlét. A kicsik pedig, ha már nekifognak, ritkán érik be kicsivel. Ám lehet a kiinduló tétel fából vaskarika, mégiscsak vannak gyakorlati következményei, melyek nemcsak a köz érzetét, de egy rendezvény üzenetét is befolyásolják. Bevallom, a puritán egyszerűség fenti ideáját legnehezebben kongresszusi központok mélysüppedésű karszékeihez szokott ülepem viselte, midőn napi adagját letudta a fesztiválközpont (egykori vízimalom vagy tán gabonaraktár?) és első számú vetítőterem fémvázas, furnérozott, hordozható iskola-székein. Ettől eltekintve, a fesztiválra jellemző szándékolt szerénységnek inkább kellemes dimenziói voltak. A közvetlen és barátságos hangulat, jókedély és humor, a kötelező minimumon tartott hivatalosság, a tekintélyelvűség száműzése minden formális vonatkozásból a rendezvényt kellemesen lakhatóvá tette. Szemmel láthatóan átgondolt döntésről, felvállalt stílusról volt szó, mely nemcsak a fesztiválszervezők szándékát, hanem egy szakma önképét dicsérte, s mely nyilvánvalóan csak olyan viszonyok közt valósítható meg, melyben a kultúrának nincsen hagyományosan kiemelt társadalmi-politikai szerepe, melyet az ilyenfajta rendezvényekkel demonstrálni és erősíteni kell. Lazac helyett dupla fekete, igaz, a sajtónak egy szelet sütemény is jár.

Az éves svájci filmtermés bemutatása nem verseny, inkább kiállítás. Nincsenek zsűrik és nincsenek díjak, mégis, a tavalyi év legjobb alkotását, minden műfajban egyet, a szakmai szervezetek döntése alapján díjaznak. A szemlére bejutni ennek ellenére nem könnyű. Az idén a benevezett 239 alkotásból 15 játék- és 30 dokumentumfilmet fogadott el az előzsűri, 45 kisjáték-, 21 animációs és 8 experimentális film kíséretében. Minden játék- vagy dokumentumfilm előtt látható két-három rövidfilm, kísérleti etűd vagy animáció, s ez sem pusztán a program színesítése, vagy gesztus a későn érkezőknek, hanem markáns jelzése annak, hogy a svájci filmkultúra nem nagyjátékfilm-centrikus, büszke műfaji gazdagságára és sokszínűségére. A fesztiválközpont tíz legjobb vetítési időpontjából hat alkalommal vetítettek dokumentumfilmet, mely nemcsak az előbbi tétel komolyan vételét mutatja, de szemléletesen jelzi azt a katalógusgyűjtők és évkönyvbúvárok számára közismert tényt is, hogy Svájcban hagyományosan erős a dokumentarizmus. A tavalyi év termése mennyiségben és színvonalban egyaránt ezt a tényt erősíti meg.

A dokumentumfilmek között figyelemreméltó volt az aktuális társadalmi folyamatokkal foglalkozó művek magas aránya. A kritika „svájci Kids”-ként emlegette Thomas Imbach és Jürg Hassler szikár tudósítását a zürichi tizenévesek mindennapjairól, a kriminalitás határait eltoló életformájukról, megdöbbentően leegyszerűsített és standardizált világképükről és gondolkodásmódjukról (Ghetto, Auto, Techno, Sex, Drugs, Marroni...). Izgalmas és ambivalens vállalkozás Erich Langjahr A tehénpásztor balladája című filmje, melyben egy svájci parasztcsalád életét követi egy teljes éven át. Tavasszal felhajtják a teheneket az alpesi legelőkre, s míg csak a levelek le nem hullnak, fejik az állatot, érlelik a sajtot, köpülik a vajat. Ennek képeit látjuk kommentár és párbeszéd nélkül, csak az évszázadokon keresztül változatlanul ismétlődő munkafolyamatokat, szigorú monotóniával. S mire mindez az elviselhetőség határára érne, kirajzolódik egy teljes univerzum, valóban balladai tömörséggel előadva, s a történet mára hagyományról és az identitásról szól. A téli pihenőn a gazda festeget: a háttérben kékkel pingált hegyek, fölöttük felhő kavarog, itt elöl a szerpentinen kaptat egy kis csapat: mívesen faragott és egyenként megfestett kecskék és tehenek, a szekér után lógó nyelvű puli kutya szalad, majd beilleszti a képbe önmagát és a családtagokat. A világ így lesz kerek. A gép forog, az alkotó pihen.

Nem kevésbé érdekesek a múltat feltáró dokumentumfilmek. Magyar tudósítónak pedig különösképpen Werner Schweizer filmje, Noel Field, a kitalált kém. Annak az embernek a portréját és regényes élettörténetét rajzolja fel, aki Zürichben nevelkedett, Washingtonban külügyi szolgálatba lépett, majd a spanyol polgárháborúban tűnt fel, unitárius segélyszervezetet irányított a háború alatt Svájcban, mellyel kommunistákat menekített, mígnem a ’40-es évek végén Prágában elrabolta Sztálin titkosrendőrsége. Budapesten tartják fogva, és vallomása, melyben majd 600 volt nyugati emigráns kommunistát nevez meg, lesz többek közt a Rajk-, később a Slansky-per sarokpontja. 54-es szabadulása után menedékjogot kér, s Budapesten telepedik le. Túl azon, hogy a rendkívül alapos nyomozás számos fontos történelmi összefüggés felderítésében segít, a film művészi szépsége is vitathatatlan. Fő erénye talán éppen az, hogy a fekete és a fehér különféle árnyalatairól, és azok gyakori és könnyű felcserélhetőségéről szól, egy olyan ember élettörténetén keresztül, aki attól kezdve, hogy a ’30-as évek végétől a State Departement alkalmazottjaként a szovjeteket választotta, egész életében eszköz volt nála nagyobb erők kezében, ám mindezt naiv és tiszta, már-már vak hittel élte meg, és igazi azonosulással fogadta el. Schweizer a tények mögé felrajzolja a személyiséget, s végül arra is marad ereje, hogy drámai erővel érzékeltessen egy igazi drámai korszakot, melyben sorsok percek alatt dőlnek el évtizedekre, s melyben a legképtelenebb állítás is szempillantás alatt valóság lehet.

Telt ház és nagy közönségsiker fogadta Stefan Schwietert filmjét (Ha dobban a szív), egy szép portrét az Epstein Brothers nevű legendás klezmer zenekar ma már 80 felett lévő tagjairól. Mindenekelőtt a zene, és annak története, aztán Brooklyn a 60-as években, esküvők és sátoros ünnepek, s a finom és áttetsző szövet mögött idősb Epstein bácsi és két fivére lebilincselő személyisége. A film talán legszebb része a nagy utazás: fellépés a távoli Berlinben, ahol sok a fiatal és kevés a zsidó a nézőtéren, s ahol a szokásos kérdésre, hogy „hány magyar van a teremben?” csak egyetlen kéz emelkedik fel... Majd a moszkvai gyorssal a lengyel határig, még áll a falu, ahol apjuk született. Szemben, a páros oldalon néhány roskadt ház: 15, 17 – tehát itt volt szemben a 16-os szám, ez volt a mienk –, mutat egy bedőlt kerítés mögötti dzsungelre a baseballsapkás öreg. Előkerül a klarinét, s a zenére néhány helybéli öreg. A második strófától együtt éneklik a szöveget... Mintha e film folytatása lenne, bár a távoli Afrikába röpít minket Patricia Plattner filmje, Abesszínia Hotel, mely azokról az olasz katonákról szól, akik 35-ben érkeztek ide Mussolini seregével, aztán gyökeret eresztettek, belekötöttek a homokba, domesztikálta őket a szívós Afrika. Már csak néhány aggastyán él közülük, szívesen emlékeznek. Szegények voltak valamennyien, a gyarmatokon tapasztalták életükben először, milyen az, úrnak lenni. Nem is tudtak többé szabadulni tőle, jólét, szabadság, később még tisztelet is jutott nekik, amit otthon talán soha nem kaptak volna meg. Nem csoda, hogy megállt velük az idő, képzeletükben a neorealizmus kiszolgáltatott és nélkülöző Olaszországa maradt meg. Mai nyomorukat ehhez viszonyítják, s fejedelmi létnek álmodják, és boldogok is ezzel, ennyi éppen elég nekik, meg a film érzékeny készítőinek is.

Talán nem is meglepő, hogy a svájci filmipar mennyire ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint a magyar. A szemlén látott filmek jó része el sem jut a hazai mozikba. A tavalyi statisztika szerint az összes mozijegy-eladásból csak 1,7 százalék jutott a hazai gyártású produktumokra (néhány éve még 5 százalék körüli volt az arány), s ez is jórészt egy-két alkotás kiemelkedő sikerének köszönhető. Szenzációszámba megy, hogy Markus Imboden vígjátéka, Macskatolvajok elérte a 100000 nézőt, és csoda, hogy a tavaly Cannes-ban bemutatott nagyszerű természetfilm, a rovarok életét bemutató Mikrokozmoszra 350000-en váltottak jegyet. Néhány kritikus úgy véli, a nézők érdeklődésének látványos visszaesését nemcsak az amerikai filmdömping okozza, hanem talán az is, hogy az „agyontámogatott” helvét filmipar elszakadt a valóságtól, s napjaink igazán érdekes témáinak fikciós feldolgozását a televízióra hagyta, mely aztán kellően szappanoperásítva adja elő azokat. „Hol vannak a svájci film égető témái?” – kérdezte egy kerekasztalvita címe, és joggal: a szemlén bemutatott játékfilmek hozták a messziről jött szemlélőt legkevésbé izgalomba. Mintha átok ülne az alkotókon: mihelyt játékfilmbe fognak, mindaz az eredetiség, szellemesség és invenció, mely a dokumentum-, animációs, vagy kisjátékfilmeket jellemzi, egycsapásra elillan, hogy átadja helyét a fáradt konvenciónak, a rutinos és sablonos megoldásoknak. Igaz, néhány neves rendező – Alain Tanner, Markus Imhoof – idén nem jelentkezett új filmmel. Thomas Tanner Kék pillangó című filmje talán a legreprezentatívabb követője a hagyományos svájci tematikának és érzékenységnek, mely a jólétben és biztonságban élő társadalom szennyesét teregeti ki figyelmeztetően, mintegy a társadalom mentálhigiénés karbantartását tűzve ki célul. Tanner történetének jómódú polgár hőse a családszeretet nemes eszméjét a szokásosnál tágabban értelmezi, és ezt gyakorlatban is alkalmazza: rájár felső tagozatos leánygyermekére. A kifejezetten jó dramaturgiai megoldások a serdülőkori revolúció és elszakadás-ösztön, és az ezzel párhuzamos értékváltás folyamatát játsszák egybe a sokáig rejtett fő konfliktussal. Clemens Klopfenstein filmje, Férfiak hallgatása, igazi crazy movie, szándéka szerint éppen az ellenkező oldalon áll, mindent tagadni óhajt, ami úgymond svájci. Persze nemcsak a hegyeket, a trezorokat és az órásműhelyeket, hanem az eszményeket is. A forgatókönyv nélküli, két-három színésszel készített és a rendező által felvett improvizáció-kazal hősei vándorbotot ragadnak, hogy az élet igazi savát-borsát vagy talán értelmét megleljék. Az egyhangúság, vagy tudósabb kifejezéssel az egydimenziósság elől menekülnek, s útjuk, mint a mesében, a világ végéig tart, kár, hogy a világnak nincs vége, hogy a Föld nem lapos, kár, hogy az álombéli svéd nőről (ó, svájci elvágyódás!) kiderül, hogy holland, és főképp kár, hogy ez a szimpatikus low-budget ökörség nem igazán élvezhető egy nem-svájcinak. Az azért jó, hogy a tapasztalt művészek – 50 körüli lázadók – távolságot tartanak, és (ön)iróniájuk érzékelteti, hogy a kényelem fontos dolog, és hogy svájcinak lenni kívülről nézve nem feltétlen tűnik annyira bornírt dolognak.

Kicsit izgalmasabb képet mutatnak a fiatal rendezők 16 mm-re forgatott első játékfilmjei, bár ezek is inkább formai megoldásaikban voltak frissek, újszerűek. Igen jól indult Matter Frank Marokkója, melynek fiatal, magányos hőse naphosszat kukkol, és tapasztalataiból teóriákat képez. A Valaki figyel (Lányi András) és a Nagyítás (Antonioni) ügyes parafrázisa képes arra, hogy a nagyvárosi slacker-lét állapotát és a kukkolás bonyolult pszichikai jellemzőit egyaránt érzékeltesse, remek formai és stilisztikai ötletekkel kísérve. Aztán vagy a történetmondás kényszere, vagy a további állapotrajzhoz szükséges invenció hiánya miatt, a film második fele egy szimpla krimivé alakul, egy szinttel lejjebb folytatódik, igaz, ott is élvezetesen.

Szintén erős stiláris érzék jellemezte Michael Steiner és Pascal Walder munkáját (Az artista éjszakája). A Budapesten forgatott film, melyben szeretett fővárosunk minden különösebb maszkírozás nélkül hozza egy harmadik világháború utáni lepusztult diktatúra kies színtereit, egy sötét elnyomó rendszer mifelénk ismerős mechanizmusait ábrázolja, jórészt Kafka szellemét idézve. A totális elnyomás hatalmi manipulációinak és lélektani hatásainak vizsgálata kevés eredetiséget mutat, de föltűnő erénye a filmnek következetes formai igényessége és stílusegysége.

Egy kritikus kiszámolta, hogy a Solothurnba nevezett filmek száma alapján tavaly minden egyes munkanapon készítettek egy svájci filmet. A produkciók számát tekintve nincs tehát baj, a megkerülhetetlen kérdés ugyanaz, mint nálunk: hogyan lehet eljuttatni a műveket a közönséghez? Nos, nemcsak a kérdés hasonló, a szakmai vitákon megfogalmazott válaszok is ismerősek. Svájcban is új programok születnek az értékes filmeket játszó mozik támogatására, de a problémák megoldását elsősorban a televíziókkal való együttműködés erősítésétől, és az európai audiovizuális programokba történő szorosabb bekapcsolódástól várják. Miközben a tudósító a sok analógia és hasonló probléma láttán már-már otthon érezhette magát az Aare partján, valami hiányérzet mégis motoszkált benne. Az ismerős hangulatok elegyéből hiányzott egy megszokott komponens. A mindenkori hazai hangulathoz szívósan tapadó, néha önbeteljesítő jóslatot, mely a borús jövendőt anticipálja, végül egy filozofikus rövidfilm megtekintése idézte fel, Reto Caffi és Tom Traber szellemes munkája, Leo füle, mely arról szól, milyen veszélyt jelentenek a vágyak az emberre. Főhőse Leo, a teásbögre, hiába figyelmezteti gazdáját, hogy megrögzött agglegény létére ne kezdjen ki nővel. Baljóslata persze valóra válik, ám végül, ahogy lenni szokott, neki törik le a füle.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1634