KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Jugoszláv filmnapok
• Koltai Ágnes: Szovjet filmnapok a Győzelem Napja alkalmából
• N. N.: Hibaigazítás

• Dés Mihály: Spanyolország messzire van A spanyol film Franco nélkül
• Kornis Mihály: Zongorista a háztetőn Ragtime
• Zalán Vince: Csak a filmvásznon létezett Nicholas Ray és a Johnny Guitar
• Szilágyi Ákos: Milarepaverzió Kerekasztal-beszélgetés
• Szilágyi Ákos: Az elmesélt én Az „új érzékenység” határai
• Forgács Éva: Festészet, film, fényképrealizmus Kállai Ernő és a vizualitás
• Kállai Ernő: Optikai demokrácia
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A megkésett álmodozások kora Sanremo
• Bikácsy Gergely: Brazilok a Beaubourg-ban Párizs
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kovács András Bálint: Az etnográfus filmrendező Jean Rouch
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Éden boldog-boldogtalannak
• Bérczes László: A szavanna fia
• Koltai Ágnes: Józan őrület
• Ardai Zoltán: A hamiskártyások fejedelme
• Gáti Péter: Bűvös vászon
• Szántó Péter: Kínos történetek
• Glauziusz Péter: A zsaru nem tágít
• Hirsch Tibor: Szivélyes üdvözlet a Földről
• Magyar Judit: Sárkányölő
• Kapecz Zsuzsa: A Nap lánya
TELEVÍZÓ
• Popper Péter: Szabad asszociációk a gyerekekről és a művészetről
• Koltai Ágnes: A tekintélytisztelő televízió Kőszeg
• Faragó Vilmos: Aréna Begurul a labda a szobába
KÖNYV
• Zsombolyai János: Így készül a film?

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Grindhouse

Tobe Hooper: Élve elfogyasztva

Orosdy Dániel

Eaten Alive, 1976

 

„My name is Buck, and I’m here to fuck.” – ez az örökérvényű gondolat nem a Kill Billben hangzott el először, hanem Tobe Hooper második horrorfilmjében, Robert Englund szájából. Hooper akkor Tarantinóhoz hasonlóan gondolkodott („ami egyszer működött, működni fog másodszor is”), csak éppen a kivitelezéshez nem volt elég tehetsége. A vendégeit és szeretőit házi krokodiljával megetető redneck derűs története pedig távolról sem olyan erős helyi legenda, mint Ed Gein kannibalizmussal és családi melegséggel átitatott meséje néhány évvel korábbról. (Egyelőre a vendéglátós Joe Ball sorozatgyilkos volta is bizonyításra vár.)

Ez a felemás, túlstilizált képi világú film igazi „ragadóskópiájú”, gátlástalanul hatásvadász grindhouse movie: a stáblista után 1-2 perccel Buck már szodómiára akar kényszeríteni egy lányt, akit kisvártatva megöl és krokodiljának dob a grizzlyorgánumú Judd (Neville Brand). Ami ezután, nagyjából 90 percen át (illetve egyetlen este!) történik, teljesen esetleges és logikátlan, viszont mindent felvonultat, ami érdekelhet egy olcsó moziba beülő nézőt: akadnak itt tükör előtt vetkőző nők, kukorékoló patkányok, bizarr mellékszereplők, szakajtónyi szex, nyilaskeresztet és USA-zászlót kiaggató pszichopata, borzalmas countryzene, emberevő haszonállat (avagy a fából faragott krokodil), kocsmai kakaskodás, niggerezés, és persze sok-sok vér.

Hooper első stúdióban forgatott horrorja, az öregedő sztárokat és Oscar-jelölt karakterszínészeket felvonultató Élve elfogyasztva egyértelműen bizonyítja, milyen mázlija volt a rendezőnek a Texasi láncfűrészes mészárlás idején az alacsony költségvetéssel, eredeti helyszínekkel és amatőr szereplőkkel: a vászonra érve ezek a hiányosságok erénnyé nemesültek, már-már művészfilmmé avatva az alkotást. A második, „krokodilos” film távolról sem rossz, de igazán „hazai pályán”, az exploitation mezőnyben fut jól. Leköti, sőt, intenzitásával és túlzásaival szinte hipnotizálja a nézőt, ami komoly érdem. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma nem fog lecsapni Tobe Hooper első (és legjobb) hüllős filmjére, annyi szent, az emlékezetes kommersz roncsfilmek között viszont az élmezőnyben a helye.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9680