KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Jugoszláv filmnapok
• Koltai Ágnes: Szovjet filmnapok a Győzelem Napja alkalmából
• N. N.: Hibaigazítás

• Dés Mihály: Spanyolország messzire van A spanyol film Franco nélkül
• Kornis Mihály: Zongorista a háztetőn Ragtime
• Zalán Vince: Csak a filmvásznon létezett Nicholas Ray és a Johnny Guitar
• Szilágyi Ákos: Milarepaverzió Kerekasztal-beszélgetés
• Szilágyi Ákos: Az elmesélt én Az „új érzékenység” határai
• Forgács Éva: Festészet, film, fényképrealizmus Kállai Ernő és a vizualitás
• Kállai Ernő: Optikai demokrácia
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A megkésett álmodozások kora Sanremo
• Bikácsy Gergely: Brazilok a Beaubourg-ban Párizs
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kovács András Bálint: Az etnográfus filmrendező Jean Rouch
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Éden boldog-boldogtalannak
• Bérczes László: A szavanna fia
• Koltai Ágnes: Józan őrület
• Ardai Zoltán: A hamiskártyások fejedelme
• Gáti Péter: Bűvös vászon
• Szántó Péter: Kínos történetek
• Glauziusz Péter: A zsaru nem tágít
• Hirsch Tibor: Szivélyes üdvözlet a Földről
• Magyar Judit: Sárkányölő
• Kapecz Zsuzsa: A Nap lánya
TELEVÍZÓ
• Popper Péter: Szabad asszociációk a gyerekekről és a művészetről
• Koltai Ágnes: A tekintélytisztelő televízió Kőszeg
• Faragó Vilmos: Aréna Begurul a labda a szobába
KÖNYV
• Zsombolyai János: Így készül a film?

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Twist Olivér

Békés Pál

 

A jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Ez azért mégiscsak megnyugtató. És talán ez az egyetlen megnyugtató Roman Polanski új Twist Olivér-adaptációjában, mely a filmográfusok szerint a 20-as sorszámot viseli a népmesévé lényegült, újra és újra elbeszélt Dickens-regény filmfeldolgozásainak sorában.

A Twist Olivér komor történet, mely legalább részben elkerülte a szokásos felületes csúsztatást: ha gyerek szerepel benne, nyilván gyerekeknek szól. Erről szó sincs, noha ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka nem a józan ész, csupán egy közvetett bizonyíték: lám, nem készült belőle Disney-rajzfilm.

A lelencfiú történetébe Charles Dickens belezsúfolja a – kortársának regénycímét kölcsönözve – „megalázottak és megszomorítottak” életének minden stációját, és ugyan ki lehetne kiszolgáltatottabb, ki lehetne legkönnyebb céltáblája a gonoszságnak, mint egy gyerek?

A néző, aki valamelyest tisztában van Roman Polanski pályájával, vagy látta előző filmjét, A zongoristát, arra gondol: Twist Olivér szorongattatásának históriájában legalább részben és áttételesen saját kálváriáját, a Holocaust-Lengyelországban töltött gyerekkorát is belevitte a rendező.

A Ronald Harwood jegyezte szakszerű forgatókönyv pontosan követi a regény legfőbb szálát, s így kellő hangsúly kerül a Dickens-panoptikum egyik legemlékezetesebb figurájára, Faginra. A gyerekbandát trenírozó zsebtolvaj-király kemény kihívás Polanski számára és talán éppen ezért vállalkozott a regény 20. filmrevitelére. Dickens Faginja ugyanis zsidó, a kor antiszemita kliséinek gyűjteménye, ábrázolása épp annyi gondot vet fel, mint Shakespeare Shylockjának színrevitele. A feladat színészóriást kíván, és amiként az 1948-as feldolgozásban Alec Guinness játszotta a szerepet, most Ben Kingsley küzd meg Faginnal. És győz. A többiek, beleértve a címszerepet alakító korrektül angyalarcú Barney Clarkot, és a Bill Sykest, a tépettarcú gyilkost formázó Jamie Foremant a követelményeknek megfelelően egysíkúak – a filmre vitt téziseknek már csak ez a sorsuk. Ben Kingsley viszont él lehetőségeivel: mohó, fenyegető, rettenetes, olykor szánalomra, végül kivégzése előtti tébolyrohamában már-már szeretetre méltó.

Rajta kívül Sykes fehér kutyáját őrzi majd az emlékezet, a síkosan fehér, rózsaszín pofájú vérbullt, mely kísértetként bolyong a filmben, és egy másik Polanski-pecsétet üt a történetre: a kutya révén a vaskos londoni ködben földereng a horror.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8460