KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Jugoszláv filmnapok
• Koltai Ágnes: Szovjet filmnapok a Győzelem Napja alkalmából
• N. N.: Hibaigazítás

• Dés Mihály: Spanyolország messzire van A spanyol film Franco nélkül
• Kornis Mihály: Zongorista a háztetőn Ragtime
• Zalán Vince: Csak a filmvásznon létezett Nicholas Ray és a Johnny Guitar
• Szilágyi Ákos: Milarepaverzió Kerekasztal-beszélgetés
• Szilágyi Ákos: Az elmesélt én Az „új érzékenység” határai
• Forgács Éva: Festészet, film, fényképrealizmus Kállai Ernő és a vizualitás
• Kállai Ernő: Optikai demokrácia
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A megkésett álmodozások kora Sanremo
• Bikácsy Gergely: Brazilok a Beaubourg-ban Párizs
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kovács András Bálint: Az etnográfus filmrendező Jean Rouch
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Éden boldog-boldogtalannak
• Bérczes László: A szavanna fia
• Koltai Ágnes: Józan őrület
• Ardai Zoltán: A hamiskártyások fejedelme
• Gáti Péter: Bűvös vászon
• Szántó Péter: Kínos történetek
• Glauziusz Péter: A zsaru nem tágít
• Hirsch Tibor: Szivélyes üdvözlet a Földről
• Magyar Judit: Sárkányölő
• Kapecz Zsuzsa: A Nap lánya
TELEVÍZÓ
• Popper Péter: Szabad asszociációk a gyerekekről és a művészetről
• Koltai Ágnes: A tekintélytisztelő televízió Kőszeg
• Faragó Vilmos: Aréna Begurul a labda a szobába
KÖNYV
• Zsombolyai János: Így készül a film?

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Úttorlaszok

Vaskó Péter

 

Országok és ellentmondó politikai érdekek satujába szorítva él és küszködik a túlélésért egy nem is olyan kis nép (15-30 milliós nemzet) Ázsiában, amelyet a legnagyobb önálló állam nélküli kisebbségként tartanak nyilván: a kurdok. A Közel-Kelet egyik legtragikusabb vesztese ez az önálló nyelvvel, kultúrával rendelkező nép, amely Irak, Irán és Törökország területén egyaránt jogfosztottan és üldözötten küzd a túlélésért. Krónikások és visszhang nélküli pusztulás ez, a kurdok csak áttételesen vannak rajta a CNN-térképen, ügyük nem jelenik meg foltként a világ lelkiismeretén. A háborúk és üldözések miatt a nyolcvanas évek közepétől felerősödő kurd exodus következtében ma Európában csaknem egymillió kurd él.

E figyelmen és médiafókuszon kívül rekedt, létében fenyegetett nép menekültjeiről szól az Úttorlaszok. A háború és üldöztetések elől saját hazájukból szökő egyszerű emberekről, akik a remélt menedék helyett Európában másfajta létbizonytalansággal találkoznak. Akik a szeretett otthon halálos veszélyéből menekülve távoli és idegen országok már nem élet-, hanem méltóság- és lélekvesztéssel fenyegető elhárító idegenségébe érkeznek. Nincsen számukra hely.

A görög rendező, Stavros Ioannou dokumentum- és játékfilmes elemek keverésével afféle passiójátékot forgatott ebből a szomorú sorsanyagból. A történetben egy férfi keresi testvérét, ugyanazt az utat járva végig, amit öccse követett: bujkálás Törökországban, szökés görög területre, sátrazás Athénban, várva az Olaszországba (majd Németországba, Hollandiába) szökés lehetőségére. Az Odüsszeiát járó bátyéba ékelődik az elveszett testvér története, s a kettő együtt adja ki a teljes vesszőfutást a meneküléstől az otthontalan sodródáson keresztül a végső kétségbeesésig, a végzetszerű vagy önkéntes pusztulásig.

Az Úttorlaszokban, jelképes módon, kizárólag éjszakai jelenetek szerepelnek, s különös feszültséget ad a filmnek, amint látjuk, hogy a valós sorsukat „eljátszó” amatőr kurd szereplőknek nem csupán a filmbeli nehézségekkel, hanem a forgatás számukra idegen, mesterséges helyzetével is meg kell küzdeniük. A szereplők ebben a filmben nem játszanak, de nem is nyilatkoznak: inkább példázatszerűen felidéznek, megmutatnak egy tragikus fizikai- és lelkiállapotot. Hasonlóan, mint a passió esetében: dokumentum és valóság mitológiája ebben a makacsul monoton szenvedés-sorozatban szétválaszthatatlanul egybeolvad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2083