KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/május
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Afrikai filmhét

• A szerkesztőség : BBS
• Báron György: Kor-körképek Jegyzetek a Balázs Béla Stúdió új filmjeiről
• Tábor Ádám: Egy fény-érzékeny film Ex-kódex
• Kovács András Bálint: Utazás a filmképben Timár Péter etűdjeiről
• Szilágyi Ákos: Szentimentális archeológia „Sír. lobog a szeretet...”
• Koltai Tamás: Akárhol Európában Sortűz egy fekete bivalyért
• Zsugán István: Kőbánya, Montparnasse, Budapest Beszélgetés Szabó Lászlóval
• Székely Gabriella: Házikabát és tornacipő Uramisten
• Ardai Zoltán: Háttér, arcképpel Eszterlánc
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csala Károly: Profán próféta Tengiz Abuladze

• Barna Imre: Alex a Paradicsomban Flashdance
• Fáber András: Lassan, énekelve Merguerite Duras és a filmpróza
• N. N.: Marguerite Duras filmjei
LÁTTUK MÉG
• Bérczes László: Lebegés
• Boros József: A föld fia
• Gáti Péter: Madonna, milyen csendes az este
• Hegyi Gyula: Tudom, hogy tudod, hogy tudom
• Koltai Ágnes: Kizökkent világ
• Schreiber László: A tej színe
• Harmat György: Maraton életre-halálra
• Sneé Péter: Menekülés a győzelembe
• Kapecz Zsuzsa: Anna Pavlova
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A történelem dramaturgiája Széchenyi napjai
• Reményi József Tamás: Tizenkét kérdőjel A Fiatal Művészek Stúdiójának filmjeiről
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Így filmeztek ti

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Taormina

Emlékezés a félmúltra

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

 

Nem ritkán hallhatunk, olvashatunk ironikus megjegyzéseket arról, hogy világszerte sok a filmfesztivál; alighanem több a bemutatkozási fórum, mint a valóban kiemelkedő színvonalú műalkotás. S különösen Itáliáról mondható el némi joggal, hogy – a turistákat vonzó, sokféle egyéb látnivaló és attrakció mellett – a fesztiválok országa; a nagyobbak: Velence, Sanremo, Pesaro, Sorrento, Taormina rendezvényein kívül is tucatnyi város várja évről évre a filmeket és a filmbarátokat. Ám, ha meggondoljuk, hogy a találkozók mindegyikének megvan a maga jellegzetes és fontos szerepe az olasz „csizma” különböző tájainak kulturális életében, nincs miért ironizálni megrendezésükön; még akkor sem, ha legtöbbjük nem konkurálhat olyan világjelentőségű rendezvényekkel, mint például a monstre cannes-i vagy moszkvai fesztivál.

Idén a tizenharmadik filmes találkozót rendezték meg Taorminában, pályakezdő, első- és második-filmes rendezők alkotásaiból; s a szervezők nem alaptalan büszkeséggel emlékeztettek arra a kiadványukban, hogy az előző tucatnyi alkalommal Taorminában odaítélt díjak is hozzásegítettek olaszországi és európai elismertséghez olyan filmeket, mint a Szelíd motorosok, a Ha..., A lovakat lelövik, ugye?, a Stroszek; s itteni díjak is hozzájárultak olyan rendezők megismeréséhez, mint Woody Allen, Theo Angelopoulos, Alexander Kluge, Marguerite Duras, Ariane Mnouchkine, Agnès Varda, Fassbinder... Érthető, ha a világhíres szicíliai turistaközpont egyre vonzóbb programot kínáló – nemzetközi színvonalú – kulturális centrummá kíván válni: törvényjavaslatot terjesztettek be, amelynek értelmében jövőre létrejön a „Taormina/Művészet” elnevezésű állandó intézmény – film, színházi, zenei, képzőművészeti rendezvények gazdájaként –; nagyjából a tekintélyes Velencei Biennálé déli versenytársaként.

Az idei Taorminai Filmfesztivál, a Taofest egybehangzóan kedvező sajtóvisszhangja is a javaslat mellett szól. „És végre egyszer mondjuk ki: »bravó, zsűri!«” – írta a la Repubblicában megjelent cikkének címében Tullio Kezich, az egyik legismertebb olasz kritikus, és a lapok túlnyomó többsége is a díjazással való teljes egyetértésének adott hangot – s az ilyesmi, mint közismert, a fehér hollónál is ritkább a filmfesztiválokon. (A zsűrielnök a tekintélyes francia kritikus, Jean de Baroncelli volt; a tagok között Liliana Cavani, Klaus-Maria Brandauer, Vilgot Sjöman és Dósai István.) Egyedül az II Messaggero kritikusa, Massimo Pepoli vitatta némileg a döntést, azt írván, hogy ő inkább az első díjat, az Arany Cariddit adta volna Gothár Péter Megáll az idő című – amint írja: „rendkívüli szépségű és páratlan művészi intelligenciával elkészített” – alkotásának, amely a második, az ezüst díjat nyerte el, s amelyet valamennyi kritikus hasonlóan lelkes hangnemben méltatott.

Az aranydíjat az elsőfilmes angol Colin Gregg Emlékezés című műve nyerte, amelynek sajátságos akusztikát kölcsönöztek a Falkland-válságról tudósító hírlapi beszámolók és tévéközvetítések. Néhány ifjú haditengerész készül behajózni Plymouth kikötőjébe; utolsó szabad estéjükön értelmetlen, vad tivornyába, majd verekedésbe keverednek, amely tragédiába fordul... A dokumentumfilm-készítésen nevelkedett fiatal rendező munkája az utóbbi évtizedben tetszhalottnak látszó angol filmművészet újjáéledésének markáns jelzése; aktuális, kemény mozgókép-analízis azoknak a szigetországi fiatalembereknek a lelkivilágáról, akik elveszítették hitüket és minden reményüket; akiknek – amint ezt az egyik kiváló tavalyi angol film, Ken Loach Pillantások és mosolyok című alkotása bemutatta – az egyre kilátástalanabb munkanélküliség elől úgyszólván csak a hadseregbe lépés kiútja marad.

Úgy tetszik, nem apadtak még el a harcos feminizmus indulati tartalékai a különböző filmgyártásokban. A második ezüstdíjat a holland Marleen Gorris munkája nyerte, címe: Christine M. hallgatása. Egy amszterdami divatbutikban a tulajdonos lopáson ér egy asszonyt. Rászól. Mire egy másik, a boltban nézelődő nő is tüntetően a szatyrába süllyeszt valami divatos holmit, majd egy harmadik is; – és kisvártatva közös erővel, vállfákkal agyonverik a butikost... A pszichiáternő aki megfejteni igyekszik a különös bűntény okait – hiszen a három nő sem egymást, sem a kereskedőt nem ismerte azelőtt –, végül arra a megállapításra jut, hogy a látszólag indokolatlan bűntettben „e nőknek a férfiuralmú társadalomban elfoglalt helyzetükkel való mélységes elégedetlensége robbant ki ilyen sajátos formában”. Hát, isten tudja, hogy egy butikos-gyilkosság valóban megoldja-e a nőemancipáció hollandiai problémáit?

A legjobb női alakítás díját Luisina Brando kapta, az argentin Maria Luisa Bemberg Senki asszonya című filmjének főszereplője. Egy jólszituált, középpolgári asszony rádöbben, hogy férje legalább két év óta megcsalja; otthagyja a családi otthont, a gyerekeit, s végül egy homoszexuális fiatalemberrel költözik össze, merthogy az még őnála is „eltérőbb”, hajlamainál fogva „lázadóbb” az általánosan elfogadott, konvencionális normatívákhoz képest. A kissé bizarrul feminista történetet az argentin rendezőnő mértéktartással, ízléssel beszéli el.

Egy idős kanadai színész, Richard Fransworth kapta a legjobb férfi-alakítás díját Philip Borsos A Szürke Róka című filmje főszerepéért. (A 29 éves, tasmániai születésű, negyedszázada Kanadában élő rendező egyébként magyar származású; édesapja Budapestről vándorolt ki Ausztráliába évtizedekkel ezelőtt.) A címbeli Szürke Róka ragadványnevű férfi legendás útonálló volt a századfordulón, afféle „kanadai Rózsa Sándor”, akinek a vonatrablás a specialitása, és aki vakmerőn és agyafúrtan végrehajtott fosztogatásait azzal ideologizálja meg, hogy a vidéket törvényesen kiuzsorázó vasútépítő nagytőkések – és vonatjaik gazdag utasai – sokkal veszedelmesebb rablók a kisfarmerek rokonszenvét élvező útonállóknál. Borsos kalandfilmje hangulatosan elkészített, friss tempójú, tehetséges alkotás.

Élénk vitákat keltett a francia Romain Goupil – dicsérő oklevéllel kitüntetett – dokumentumfilmje, a Harmincévesen meghalni. Egy ‘68-as párizsi diákvezér, Michel Recanati öngyilkosságának okait próbálja felderíteni, a rendező régi amatőr felvételeivel fölidézve az egykori lázas napokat, s mostani filminterjúkkal tudósítva a hajdani lázongó ifjak kiábrándult beilleszkedéséről.

Más természetű kiábrándultságról, reménytelenségről ad hírt a hongkongi Ann Hui filmje, a Woo, a vietnami. A címbeli Woo, a dél-vietnami hadsereg volt katonája menekülni igyekszik múltjának árnyékaitól, s hamis japán útlevéllel Amerikába szeretne menni, de a hongkongi alvilág sötét ügyeibe bonyolódik – zsarolással gyilkosságra kényszerítik –, szerelme pedig lánykereskedők karmai közé kerül a Fülöp-szigeteken. Egzotikus helyszínek, fergeteges verekedések, gyilkosságok képsorain át jut el végül hősünk egy kis lélekvesztőn a vigasztalanul nyílt óceánra...

A Szicíliai Filmkritikusok Szövetségének díjával tüntették ki a tuniszi Taieb Louhichi A föld árnyéka című, dokumentarista ihletésű, lassú, méltóságteljes tempójú, választékos stílusú filmjét egy elnéptelenedő sivatagi település kegyetlen hétköznapjairól; – s végül egybehangzó kritikai elutasításban részesült a francia Michel Lang Velencében játszódó pikáns vígjátéka, Az ajándék, amelyet a gyakori ágyjelenetek, s Claudia Cardinale viszonylag bőkezűen adagolt bájai sem menthettek meg az ásító unalomtól.

De ha csak a díjazott filmek legjavára – köztük nem utolsósorban a Megáll az idő művészi értékeire – sikerült is felhívnia az itáliai filmbarátok figyelmét: igazán nem volt haszontalan az idei Taorminai Filmfesztivál.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/11 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6919