KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Valaki van odalenn

Szemadám György

Néha az a gyanúm, hogy az olyan cinkosan megértő „zsarufilmeket”, mint például azt a legújabban is látható példányt, amelyben Belmondo férfias jópofasággal üti-veri és lövöldözi mindazokat, akik az útjába állnak, valamiképp a mindenkori rendőrség használja kvázi-propagandafilmként. Nos, most itt van egy argentin film, mely kivételesen nem rendőr-szemszögből, hanem a megfélemlített állampolgár oldaláról mutatja be azt a rettegéssé fajuló szorongást, melyet a hatalom arctalan, civil ruhás őrei kiváltanak az egyes emberből.

Ebben a messziről jött filmben talán az a legérdekesebb, hogy milyen szomorúan ismerős minden motívuma: az utcasarkon ácsorgó, razziázó, vagy az utcán igazoltató férfiak megjegyezhetetlen arca, magabiztossága, és stílusa (.– „Azt mondtam, hogy álljon meg ott!”), egy ember brutális hajnali elhurcolása, a rejtélyesen elhallgató, majd felcsöngő telefon, melybe senki nem szól bele (Posta? Hát ott is...?).

A film főhőse, Julio, az újságíró, akinek tiszta a lelkiismerete, hisz „soha nem kompromittálta magát”, úgy menekül, mindenét hátrahagyva, pánikszerű kapkodással ebből az orwelli világból, hogy még azt sem tudhatja meg: egyáltalán üldözi-e valaki, vagy valami. Lehet, hogy éppen ez a menekülés teszi előbb-utóbb gyanússá... Sajnos, Julio szinte banálisán ismerős szorongásának a folyamatát olyan aprólékos vontatottsággal kíséri nyomon ez az igen tisztességes felfogású munka, hogy terjedelmét erősen eltúlzottnak találja az ember. Mi tagadás: unalmas. Szemben a verekedős rendőrök élményvilága felől közelítő akciófilmekkel.

Hiába: sokkal izgalmasabb a hatalmat gyakorolni, mint elviselni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5544