KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hódító Pelle

Létay Vera

 

„A szív szocialistája, s így Dánia büszkesége és az egész világ morális tulajdonosa” – nyilatkozott Thomas Mann Martin Andersen Nexőről, a dán nagyrealizmus, vagy ahogyan nálunk egy időben mondták, a szocialista realizmus mesteréről, akinek Hódító Pelle című regény-tetralógiájából készült az 1988-ban cannes-i Arany Pálmát nyert filmváltozat, Bille August alkotása.

Ez a dús és érzéki, a jellem-és társadalom-ábrázolás tekintetében egyaránt elmélyült film, amely a nagyepikai lélegzetvételű történet első szakaszára közelít csupán, valószínűleg hibátlan mű: bonyolult és gazdag emberi kapcsolatok, a skandináv századvég hangulatának a paraszti cselédsorsra is rávetülő dekadens pompája, a természet bukolikus életereje, a szociális feszültségek és ábrándok finom szövevénye elnémítja a kritikai okvetetlenkedést. És mégis – talán a több évtized alatt ízlésünkben felhalmozódott antitoxin, a nehézrealizmus szakadatlan támadása nyomán kialakult rezisztencia teszi, a démoni cincogás a súlyos és ünnepélyes világmegváltás és társadalomkritika zenekarának ellenében – a moziban ólmos közömbösség lesz úrrá rajtunk.

Kétségtelen, a Svédországból Dániába emigráló nincstelen paraszt, az öregedő, társtalan apa és a tízéves Pelle szeretetteli kapcsolata, a falusi cselédtársadalom hierarchikus belső drámái, a kikapós földesúr és mellőzött feleségének szerelem és gyűlölet szélsőségei között vergődő viaskodása, mely a véres férfiatlanítás bosszújába torkollik, a fiú öntudatra ébredésének folyamata, a sokalakos, széles freskó, egy érintetlenebb nyugati közegben a miénkénél melegebb fogadtatásra talál.

Lehet, hogy néhány év múlva, amikor fásultságunkat és telítettségünket már kihevertük, s az új szociális feszültségek új érzékenységet ébresztenek, a filmet újranézve, a mi arany pálmánk is kihajt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4326