Láttuk mégAz ünnepségArdai Zoltán
Pupi Avati stílusa 30–40 évvel ezelőtti mintákat követ. De nem az utánérzések bágyadtságával, s nem is parodisztikusan: ha Az ünnepséget fekete-fehér kópián néznénk, azt is hihetnénk, hogy valóban az olasz film nagy korszakából látunk egy kevéssé ismert művet. Avati keserű meséje régimódian kerekdedre szabott történet az ötvenes évekből, s didaxisa éppoly külsődleges, mint a neorealizmus nagyjainál: épségben hagyja a film legfőbb értékeit. Még az sem ártott volna Az ünnepségnek, ha kezdő és befejező képsorait kenetesen érzelmes narrátorhang kíséri; a legtöbb jelenetnek kínzóan igaz helyzetek adnak feszültséget, s nem „kiváló színészi alakításokat” bámulunk, hanem életutakat és magatartásokat, amint egy-egy gesztus átvilágítja őket. Gyakran a szereplők közt érezzük magunkat, a szabad levegőn. Az ilyen filmek nem feltétlenül nagyon jelentősek, de bizonyos, hogy nem romlékonyak, s lényegtelen, hogy aktuálisak-e vagy sem.
A történet rút külsejű főhőse – egy mindenféle munkához értő falusi pék – vállalja annak a pusztuló villának a felújítását, amelyben a háború előtt inasként szolgált. Nem a nagy kereset lehetősége vonzza, hanem az, hogy ismét kapcsolatba kerülhet egykori úrnőjével. Ahogyan ő értelmezi, az úrnő annak idején szerelmi jelet adott neki, ez persze megváltoztatta az ő egész életét. Most aztán olyan megaláztatásban lesz része, mint még soha. Az asszony és családtagjai úgy használják ki őt, és kamaszfiát, meg két fogadott segédjét, hogy oda sem igen figyelnek. Avati viszont eléri, hogy mi, nézők, annál inkább odafigyeljünk a népi balekok e gyülekezetére. A fiúk és a szerelmes pék – amint magukra maradnak bátor nagyvonalúságukkal, amelyet csalódottan is megőriznek –, a pék idős apja, elhagyott felesége – ezek az alakok, arcok furcsán, fájdalmasan megnőnek bennünk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2604 átlag: 5.43 |
 |
|
