KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hárman hozzák a halált

Dögrovó

Ardai Zoltán

Titanic-feeling kontra függetlenek. Rod McCall szerény jéghegye a diadalmas hollywoodi világszabvány ellen.

 

A múlt század mostanában már a XX. A Nagy Egység európai elképzelései leszerepeltek, az Újvilágon a sor, az ő szentháromságán, a glóbusz mindinkább az A-, B- és C-movie jegyében igyekszik a cél felé. Ha sikerül elérni, hogy a rentábilis filmek már mind besorolhatók legyenek – hulljon a víziók férgese –, nincs már messze ama nap sem, hogy az emberi életek összessége is e háromkategóriás rendszerhez egyszerűsödjék. Az X-filmeknek, az X- és Y-életeknek el kell tűnniük. A Tarantino-hullám, ez az ármányosan álcázott X-offenzíva integrálható lesz, már ma is látszik.

A Titanickal és e grandiózus filmlétesítmény boss-ainak harcos kiállásával (a sajtóvisszhang bizonyos zöngéje ellenében) íme, előkészült az ultraindusztriális világfilmek korszaka. Az a fényes kor, amelyben a mega-költséggel készült produkciók, idővel pedig a szerényebbek is, törvényi védettséget élveznek majd mindazon nyilvános reflexióktól, amelyek nem reklámjellegűek. (A kulcsszó: „hitelrontás”.) Mert, míg bármely nyelvközösség irodalmi élete elsorvadna irodalmárok nélkül, Hollywoodot egyáltalán nem fenyegetné pusztulás, ha hirtelen eltűnnének azok a filmészeti szerzők, akik holmi értékkülönbségeken lovagolnak. A világmozi-makerek, szemben a költőkkel, nem kényszerülnek akármeddig eltűrni a kényelmetlenséget, amit a kritikai publikációk pisla földi léte jelent. Egyszercsak kordonba ütköznek majd az akadékoskodó firkászok, és az összes nyavalyás vartyogó meg javíthatatlan konkolyhintő be lesz szorítva az óceánba, az Internet-anonimitás sivatag-szabadságába, erőlködjön ott tovább, ha marad kedve.

Nem vitás tehát, hogy szédítő eredmények születnek, hatalmas vívmányok vannak kilátásban. Másfelől viszont az aknamunka sem lankadt el. Tekintsük például a Sundance-fesztiválon hírt szerzett Hárman hozzák a halált címre átkeresztelt pikareszk kalandfilmet. Itthoni forgalmazása talán jóhiszemű lépés, végtére is egy odaát gyártott road movie-ról van szó, szökött fegyencek kincskereső ámokfutása zajlik benne: népünk becsüli, igényli az ilyen alkotást. De konkrét átvételekor hiányzott az éberség. Éber szem felismerte volna a csalást, az akciómozi-firmával való cinikus visszaélést, a termék alkalmasságát a zavarkeltésre, a fiatalság kótyagosabb részének eszmei félrevezetésére. A Hárman... nem érdemel hatósági védelmet a sajtó ellenében, mert producere – egy követ fújva a rendezővel, vagy erélytelenségből fakadóan – semmibe vette a demokratikus többség preferenciáit. A titanicosok harca éppen hogy nem az ilyen kollégákért folyik.

Ha egy road movie börtönszökevényeket szerepeltet, úgy a műnek fegyházi képsorokkal helyes kezdődnie. A rabok kitörését minden szemléleti imbolygástól mentesen, vas-meggyőződésű dekorativista felfogásban kell bemutatni. Ami a dialógusokat illeti, nem elég csupán a feszességre ügyelni, a szépműtani tökélyhez elengedhetetlen, hogy a hangzó szövegek csakis válogatott érdes élcekből szerveződjenek, a törődött nép álmait, vágyait juttatva kifejezésre a mozgóképi művészet eszközeivel. Máskülönben – vagyis ha a bűnözők már az első képeken szökött állapotban jelennek meg, összevissza tántorogva és hablatyolva – rögtön a szabotázs alapos gyanúja merül fel napjainkban, amikor fokozott az amerikai filmesek globális felelőssége. Nem az első rendezése ez Rod McCallnak, amelyben valamilyen kétségbeesett vigadozásra, erre-amarra nyíló ambivalenciákra igyekszik hangolni a nézőt, ahelyett hogy (nagy respektussal a bűnözők és rendőrök iránt) az élet kemény strukturáltságát ábrázolná, mesével beoltva, edzve az arra hajlamosabbak agresszív kedvét és levezetve a gyengékét, amint a rend azt megkívánja.

Azért az itt működő X-méregfog szerencsére nem különösebben tartalmas. A sztori, a motívum-kompozíció, a dialógusok sokkal kevesebbet nyújtanak a színészeknek, mint viszont. A Hárman hozzák a halált mondhatni konvencionális vonása a színész efféle túlterhelése. Kissé konkáv darab, ritkán mutat feltörő és formába rántódó minőséget, anyaga többnyire inkább előhúzogatott, úgy ahogy összeépítgetett (eltérően a Tarantino- vagy akár az Araki-filmektől). Az első útigyilkosság riasztó mágikus-realista jelenet, a későbbi alkalmak groteszkek, aztán üdén humorosak. A két záróeset azonban csupán idétlen, egyaránt híján realitásértéknek és játékosságnak, akár korábban az egyik főszereplő szózata fegyverről és hatalomról. Ha McCall e zsengéjéért sokan lelkesednének, annál jobb. Az X-mozit illető érzékelés elkásásodási folyamatai csak siettetik az ABC-képletű világ eljövetelét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3729