KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Ötven másodperc

Reményi József Tamás

Kiarostami és Lynch Lumière-tekercsei.

 

Május utolsóelőtti éjszakáján nézem a tévében Lumière utódait, a mozi mai mestereit, amint az egykori fadobozzal (felvevő- és vetítőgép volt egyszerre-) etűdöket forgatnak. Wenders, Greenaway, Angelopulosz, Spike Lee, Lelouche és sokan mások... 1995-ben, a mozi évszázados jubileumán a szakma sok hasonló produkcióban tisztelgett saját történelme előtt, főképp Európában, tán nem is annyira a kontinentális lokálpatriotizmus büszkeségével, mint inkább az európai művészfilm meggyorsult öregedésének riadalmával. Emlékszem, az akkori Berlinale egyik főattrakciójának szánták Agnès Varda hommage-át (Százegy éjszaka), amelyben Michel Piccoli száz esztendős, allegorikus figurát alakított, úgymond „örökifjút”, akinek tekintetéből azonban inkább a búcsúzás szomorúsága áradt, mentsem az újrakezdések mámora.

Az ötlet kedves és kíváncsiságot ébreszt: kezdetleges feltételek közt, tehát minimális technikával, mindössze két próbával, szigorúan ötven másodpercben úgyszólván rögtönözni valamit. Inkább gesztus ez persze, a meghívottak többsége úgy is fogta fel, ment ha egy pizzéria falán a keze nyomát kellett volna megörökítenie. Ötven másodperc, épp egy szonettnyi idő, szonett-verseny mozgóképen. Ez volt a legendás Lumière-tekercsek vetítése ideje, egyszerűen azért, mert 17 méternyi filmszalag fért el otthon, Lumière-nél azokban a dobozokban, amelyekben a negatívokat tárolták. A vállalkozás emelkedettségének e profán előzményét azonban, sajnos, nem a filmből tudjuk meg (a nagy filmtörténész, Sadoul és Louis Lumière utolsó beszélgetésében olvastam, egy régi Filmvilág-számban), itt leginkább a szellemi protokoll legunalmasabb változata uralg: „Mester, miért rendez filmeket?”, „Mester, meghal-e a film?”.. E rémisztő kérdésekre modoros, frappánsan üres, bon-mot-os válaszokat kapunk, kitől-kitől alkata szerint, és a művészfilmektől amúgy is riadozó nézői többség végképp úgy érezheti, nincs ezekkel mit kezdene.

Pedig van. Néhányan nagyon komolyan veszek a feladatot. Nem jól mondom: néhányan képtelenek nem komolyan venni, megkísérti őket nem csupán az, hogy az ötven másodpercben röpke struktúrát alkossanak, hanem hogy műfajt teremtsenek, a saját világuk ötven másodpercben érvényes műfaját.

Egyikük Abbas Kiarostami, a perzsa. Nála az amúgy is zárt tér tovább zárul, az idő a valóságosnál is tovább szőkül. Nem kell neki ehhez más, mint egy egyszerű serpenyő, annak is csak a közepe, amely szinte átmenet nélkül a vetítéskor is látható befűző szalag felületének helyébe kerül. Ebbe a „steril” térbe előbb a zsiradék ég bele, akárha a filmszalag pörkölődne, olvadna tönkre, majd akkurátusan kél tojás is odakerül és sül, miközben üzenetrögzítőn egy találkozót kérő női hangol hallunk. Hiába, a telefoni nem veszik föl. Mintha gyorsított felvétel rögzítené két ember kapcsolatának szenvtelen megdermedését. Az élet dolgai mennek a maguk útján. Az ötvenedik másodperc egy üres gázrózsa keresztjéé.

Kiarostami lírai absztrakciójával szemben David Lynché epikus természetű. A perzsa sűríti, az amerikai viszont szinte eposzi méretővé tágítja a filmidőt, ő még ezt az ötven másodpercet is öt jelenetre szaggatja (rafináltan) egyszerű kitakarásokkal, s egy családi tragédia sejtelmes, sok mögöttes titkot rejtegető történetét meséli. Illetve előadja, mennyire mesélhetetlen, mégis kikerülhetetlen, ami történik (velünk).

Miközben elgyönyörködöm abban, ahogy mindkét kis remeklés hangkulisszája a némafilm-hatást és szuggessziót erősíti – Kiarostaminál a géphang teszi foghatóvá és rideggé a hallgatást, Lynchnél pedig zörejek roncsolják szét a Twin Peaks-es kísérőszólamot –, és hozzáfogok e sorokban csöndesen ünnepelni a kép, lám, mégis hal(l)hatatlan csodáját, eszembe jut, hogy a cikk megszületése és megjelenése közti hónapban nem a film uralja majd a terepet nálunk, hanem a könyv, a könyvhete áradat. Úgy is mondhatnám: nem a kép, hanem az írás, de ez hamis állítás lenne. Mert azt feltételezné, hogy a vizuális kultúra dömpingjének korában egyébként a kép uralkodik. Pedig csak a látvány az, amelyet még agyon is beszélünk (egyetlen korban sem beszéltek ennyit!), agyonhangoskodunk, hogy komolyan vehessük.

Lumière utódai újraforgatták A vonat érkezését is. De a felvétel nem sikerülhetett egészen: az expressz ma nem áll meg La Ciotat-ban.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3388