KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Sanghaj

Kínai optimizmus

Csiger Ádám

A sanghaji fesztivál „Belt and Road” szekciójába nehéz, de reményteli filmeket válogattak.

 

Vállaltan pozitív végkicsengésű filmeket válogattak a 22. Sanghaji Nemzetközi Filmfesztivál „Belt and Road” Filmhetének programjába: 24 filmet ugyanennyi országból (köztük például Ken Loach Cannes-ból érkező Sorry, We Missed You című friss rendezését), amiből nyolcat jelöltek két-két legjobb rendezőnek és legjobb filmnek járó díjra. Az egyik rendezői díjat Bogdán Árpád nyerte a romagyilkosságokról szóló Genezis című filmjéért, a másikat a kínai Lina Wang Az első búcsúért: közös a két filmben, hogy (részben) hátrányos helyzetű, a társadalom peremén élő gyerekekről szólnak. Utóbbi ugyancsak szerzői film, ami a ‘80-as, ‘90-es évek iráni gyerekfilmjeit (amilyen a Hol a barátom háza? Abbas Kiarostamitól) idéző, dokumentarista stílusú alkotás, bevallottan forgatókönyv nélkül és amatőr szereplőkkel készült.  A Kína északnyugati szélén fekvő ujgur Hszincsiangban játszódik, itt követi két muzulmán gyerek, Isa és Kalbinur sorsát, akiknek éppúgy megváltozik az élete, mint a Genezis roma kisfiújának (még ha nem is olyan drasztikus módon), erre utal a cím is az „első búcsúról”. A vidéki gyermekkor idillje akkor ér véget a két barát számára, amikor előbbi családja a városba költözik az anya betegsége miatt, utóbbit pedig rossz jegyei miatt új iskolába íratják. Nem véletlen, hogy a ráérős tempójú, de vizuálisan költői film a rendezői díjat kapta meg, és nem a legjobb filmnek járót: a női direktor, Lina Wang rendezésében a gyermekkor valóban varázslatos az ujgur gyapotföldek szomszédságában.

Szintén jellemezhető felnövéstörténetként a fehérorosz Kristályhattyú  és az orosz Fölöttem a Nap sohasem nyugszik le is. Ezek az alkotások nyerték a két legjobb filmnek járó díjat. Előbbi a ‘90-es évek rendszerváltó Fehéroroszországában játszódik, a főhőse egy fiatal, Amerika-mániás nő, Velja (Alina Naszibullina), aki a tengerentúlon képzeli el a jövőjét, és már csak a vízumot kell elintéznie. Munkája nincsen, úgyhogy hamisít magának igazolást, de elírja a telefonszámot, és későn jön rá, hogy mivel a fehérorosz kormány nem nézi jó szemmel a Nyugatra emigrálást, a követség ellenőrizni fogja a számot, és ha egyszer visszadobják a kérelmét, akkor később is hiába fog próbálkozni. Lenyomozza a hamis számot, és vidékre utazik egy kis iparvárosba, hogy igazolhassa magát telefonon, de akadályok és csalódások sorozata várja. A történelem visszahúzza. A stílszerűen klausztrofób 4:3-as képarányban felvett film, ami a rendezőnő, Darja Zsuk személyes „így jöttem” története is egyben, úgy ábrándít ki az Amerikai Álomból (ami Velja számára eszképizmus, a valóságtól való menekülés), hogy közben csak a korabeli fehérorosz társadalmat kritizálja. Az Amerikai Álom törékenységére utal a cím is.

Az immár napjainkban játszódó Fölöttem a Nap sohasem nyugszik le főhőse egy ugyancsak munkanélküli orosz fiatalember, Altan (Ivan Konsztantyinov), aki csak álmodozik arról, hogy egyszer felkapott vloggerré avanzsál, de tenni nem hajlandó az álmaiért, és semmi másért sem. Apja megunja a henyélését, és elküldi dolgozni egy északi szigetre, ahol egy farmot kell őriznie. A szigetet lakatlannak hitték, de Altan rövidesen felfedezi, hogy van egy szomszédja: az aggastyán Baibal (Sztyepan Petrov), aki rögtön megkéri a fiút, hogy ha meghal, temesse a felesége mellé, aki szintén a szigeten nyugszik. Baibal láthatóan nagyon készül a halálára, ami furcsa mód felébreszti a fásult Altan életkedvét: igyekszik elodázni, hogy az öreg feladja, így amikor megtudja, hogy Baibal szerint évtizedekkel korábban egy tengeri viharban eltűnt lánya akár életben is lehet, kampányt indít a közösségi médiában a nő megtalálásáért. A film a közönségdíjat is elhozta, azaz egyszerre nyerte meg a fesztivál publikumát és a kritikusokból álló zsűrit. Nem véletlen: Ljubov Boriszova rendezőnő filmje világosan megfogalmazott és szórakoztató dramedy, ami viszont a lehető legfontosabb témát, az emberi élet alighanem legnagyobb konfliktusát, a halandóságunkat járja körbe.

A további négy fődíjra jelölt film közül a libanoni Jó reggelt! is idős emberekről mesél, immár kettőről: egy 78 éves, nyugdíjazott tábornokról és egy 81 éves katonaorvosról, akik keresztrejtvények fejtésével próbálják felvenni a harcot az Alzheimer-kórral. De ez sem köti le őket sokáig, inkább kihasználják, hogy a kávézóból gyönyörű kilátás nyílik Bejrút központjára, és beszélgetnek a régiót sújtó erőszakról, terrorizmusról és háborúkról. A kávézó személyzete és vendégei is felkeltik a kíváncsiságukat, akik közül a film két fiatalra, egy pincérnőre és egy belé szerelmes újságíróra fókuszál. A két idős férfi memóriájának romlása rímel a régi Bejrút eltűnésére, viszont a film még így sem árul el eleget a helyszínnek választott országról. A Jó reggelt! alapkoncepcióját inkább a kis büdzsé határozhatta meg, mivel a film végig a kávézóban játszódik, és párbeszédek dominálják. Köszönhetően Bahij Hojeij rendező humorának, a rokonszenves karaktereknek és a négy főszereplő színész játékának, meglepően gyorsan elrepül a film másfél órája, csak éppen keveset profitálhat belőle a néző.

Szintén a minimális büdzsé formálhatta az észt Skandináv csend (Scandinaavia Vaikus) koncepcióját, amin viszont sokkal jobban meglátszik a források hiánya. Csak 75 perces, fekete-fehér, alig pár szereplőt mozgat és javarészt egy autóban játszódik, de a legnagyobb hátránya, hogy megtalálható benne a gerilla amatőrfilmek egyik visszatérő hibája, a túl sok beszéd (a cselekvésre, a mozgó képekre építő történetmesélés kárára). Pedig az alapötlet formai szempontból egészen kreatív: egy elhidegült, fiatal testvérpár (Rea Lest és Reimo Sagor) találkozásáról szól a film, a férfit épp kiengedték a börtönből, a nő pedig kimegy elé autóval. Csak lépésről lépésre derül ki, hogyan árvultak el, mi bajuk egymással, és milyen súlyos titkokat és traumákat hordoznak. Eleinte csak az egyikük beszél és a másikuk hallgat, de jön a nagy csavar: a történet újrakezdődik, és kiderül, hogy eddig csak azt láttuk, ahogyan az egyik karakter elképzeli a nagy újraegyesülést. Innen viszont már sejthető, hogy mivel ettől kezdve pedig csak a másik karakter beszél, immár az ő tudatfolyamába nyerünk bepillantást, mígnem végül az igazi találkozásra is sor kerül. Martti Helde (Keresztszélben) rendező viszont sajnos nem volt elég óvatos ezzel a merész koncepcióval, és rengeteg szöveget adott a színészei szájába, akik igazi dialógus híján annyira választékosan beszélnek magukról, hogy az se nem hiteles, se nem izgalmas.

Nagyobb büdzséjű és valamivel (de nem sokkal) színvonalasabb közönségfilmek a lett-cseh-litván Bille és az indiai Sui Dhaaga: Made in India. Előbbi a neves, irodalmi Nobel-díjra jelölt lett író-költő, Vizma Belševica azonos című önéletrajzi bestsellerének (pontosabban a lett irodalom csúcsteljesítményének számító trilógia első könyvének) az adaptációja, női rendezőtől. A II. világháború hajnalán játszódó film címszereplője egy életrevaló kislány, aki koldusszegény munkáscsaládba születik, de a gyermekkor így is egészen idilli lenne számára, ha az anyja ki tudná mutatni, hogy szereti, ehelyett viszont rengeteg érzelmi bántalmazást kell elviselnie. Az anya-lánya viszony bensőséges ábrázolása a történet fő erőssége, és az egyetlen is, a cselekmény ugyanis túlságosan is regényszerű maradt, epizodikussága miatt hamar vontatottá válik. A dramaturgia nem erőssége a filmnek, de az alkotók bevallottan a képi hitelességre fókuszáltak, olyannyira, hogy például abban a házban vettek fel jeleneteket, amiben Vizma Belševica nevelkedett. Ināra Kolmane rendezésében remekel a címszerepet játszó Rūta Kronberga (mondhatni, a forgatáson jól működött kettejük anya-lánya kapcsolata), az alkotógárda pedig részletesen és gazdagon mutatja be a harmincas évek Lettországát, beleértve a szegények és a gazdagok közti éles kontrasztot.

Billének pontosabban Vizma Belševicának sikerült megvalósítani az álmait, hiszen elismert művész lett belőle, és hasonló karriertörténet a Sui Dhaaga: Made in India is. A hindi cím annyit tesz, hogy „Tű és cérna”, a film pedig egy fiatal szabóról (Varun Dhawan) szól, aki kizsákmányolt gyári munkásból végül igazi self made manként saját vállalkozást indít. Az angol cím arra utal, hogy a férfi egyik munkahelyén „Made in China” feliratot varrnak a ruhákra, mert hát miért venne bárki is indiai terméket? Ami a dramaturgiáját illeti, ez a hindi nyelvű film akár Hollywoodban is készülhetett volna: adott egy szerethető, az őrülettel határosan optimista, szinte Forrest Gump-szerű főhős, aki a rossz körülmények (szegénység, munkanélküliség) dacára, sok akadályt megugorva végül üdvözül, és a felesége (Anushka Sharma) szeretetét is kiérdemli. A film tehát Hollywoodban is készülhetett volna, de inkább a ‘80-as években: tánc és ének, azaz musical-betétek ugyan nincsenek benne, de az európai szemmel giccses betétdalokból nincs hiány, és a vizuális stílus is elavult kissé, elég az érzelmi csúcspontok kilassítására gondolni.

A szekcióba ugyan pesszimistább filmek is kerültek (például a Kristályhattyú), a válogatás rávilágít, hogy az emberek hasonló problémákkal küzdenek a világ minden táján, és még a legegzotikusabb bonyodalmakat is meg lehet oldani. És ezt a néző számára jó érzés tudni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14219