KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/december
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Őze Lajos (1934–1984)

• Hegedűs Zoltán: „...És a démon megjelenik” A pénz
AZ ÉN FILMEM
• Kézdi-Kovács Zsolt: A beavatás tekintete Zsebtolvaj

• Koltai Tamás: Kísérlet filmepikára Eszmélés
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: A tanítványok Forgatókönyvrészletek

• Bársony Éva: Mi még mindig háborúzunk Beszélgetés Palásthy Györggyel
• Dés Mihály: Céda vagy szüfrazsett? Carmen
• N. N.: Carlos Saura filmjei
• Ciment Michel: Carmenománia
• N. N.: Carmen a filmvásznon
• Szkárosi Endre: Hűvös részvét Rekonstrukció
• Tallár Ferenc: Harsány metaforák Robbanásveszély
• Szilágyi Ákos: Közérthetetlenség-történeti adalékok Avantgarde és közérthetőség a húszas években
LÁTTUK MÉG
• Bérczes László: Scapin furfangjai
• Koltai Ágnes: Végelszámolás
• Kovács András Bálint: Barbara királynő sírfelirata
• Gáti Péter: Széplány ajándékba
• Sneé Péter: Eljegyzés előtt
• Ardai Zoltán: Jazzbolondok
• Matkócsik András: Hat gézengúz
• Zirkuli Péter: Ragyogó pályafutásom
• Magyar Judit: Nem férünk a bőrünkbe
• Harmat György: A szerelem csapdája
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Rendezők iskolája Molière a képernyőn
KÖNYV
• Pap Pál: Szubjektív filmtörténet

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Solo

Csordás Lajos

 

Megszokhattuk, hogy Mario Van Peebles filmjeiben minden csontig, velőig fekete: „fekete ember, fekete öröm, fekete gyász”. A színes bőrű színész, producer és rendező ugyanis egy polgárjogi harcos elszántságával dolgozza fel Amerika feketéinek Hollywood és a fehérek által elfelejtett, mégis emlékezetes tetteit, például Jessie Lee bandájának történetét, vagy a Fekete Párducok históriáját.

Most pedig, Norberto Barba Solo című filmjének címszerepében, Van Peebles megteremti a fekete terminátort, a harlemi ízlés szerint tervezett, Michael Jordan-arcú szuperkatonát, a majdnem tökéletes halálosztót. Solo szinte sebezhetetlen, gyomrában belek helyett kábelek tekeregnek, tartóssága pedig olyan, mintha ő volna a Duracell-nyúl. Azért csak „majdnem” tökéletes, mert egy apró programozási hiba folytán felébred benne a lelkiismeret, és alkotói ellen fordul. Az a paradox helyzet áll elő, hogy egykori irányítói, az emberek tulajdonképpen gonoszabbak, szívtelenebbek, mint Solo, a gép.

Volt parancsnokai végül kifejlesztenek egy igényeiknek mindenben megfelelő, igazán tökéletes gyilkológépet, akivel hősünknek a fináléban meg kell küzdenie, s aki természetesen fehér.

Ez már valóban terminátor-utánérzés (a paródia gyanúja is felmerül), a két android küzdelme erősen emlékeztet a Terminátor II. emberbarát T-800-asának és gonosz T-1000-esének párharcára, de más apró motívumok is visszaköszönnek (például a halálosztó-izomzat vagy a gépágyúvá „fejlődött” alkar). A Solót azonban nem százmillióból forgatták, és ez sajnos meglátszik a film barkácsolt díszletein, elnagyolt technikai trükkjein.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1645