KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/szeptember
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: A kubai film Magyarországon
POSTA
• Vida János: Nevekről

• Balázs Béla: Gondolat-montázsok Einzeinstein és Balázs Béla
• N. N.: Angyali üdvözlet
• Spiró György: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Balassa Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Németh G. Béla: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Nagy Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Paál István: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Kornis Mihály: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Lukácsy Sándor: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Hubay Miklós: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Reményi József Tamás: A halálon innen Mária-nap
• Takács Ferenc: Úr és Szolga Joseph Losey portréjához
• N. N.: Joseph Losey-ről a Filmvilágban
• Barna Imre: Háttérkatasztrófa Nashville
• Lajta Gábor: Kép és képzelet A Jedi visszatér
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Úton a bizonytalanba Cannes

• Gereben Ágnes: A tervek megváltoztak Babel, a filmes
LÁTTUK MÉG
• Hegedűs Zoltán: Szerződés
• Koltai Ágnes: Egy tiszta nő
• Báron György: Ámok
• Sneé Péter: Szüret
• Szkárosi Endre: Halálcsapda
• Ardai Zoltán: Az ember, aki lezárta a várost
• Gáti Péter: A gonosz lady
TELEVÍZÓ
• Berend T. Iván: Egy év a mérlegen Jegyzetek a veszprémi tévéfesztiválról
• Faragó Vilmos: „Puha” humor
KÖNYV
• Csala Károly: Filmszolfézs kezdőknek és haladóknak

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Ad Astra – Út a csillagokba

Varró Attila

Ad Astra – amerikai, 2019. Rendezte: James Gray. Írta: Ethan Gross és James Gray. Kép: Hoyte van Hoytema. Zene: Max Richter. Szereplők: Brad Pitt (Roy), Tommy Lee Jones (McBride), Liv Tyler (Eve), Donald Sutherland (Pruitt), Ruth Negga (Helen). Gyártó: Plan B Entertainment / Regency Enterprises. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 124 perc.

 

Mióta a Gravitáció meglepő sikere bebizonyította a hollywoodi stúdióknak, hogy a hagyományos űrfilmek ismét piacképesek, ráadásul egy drámai hangvételű science-fiction vonzónak bizonyulhat az idősebb közönség körében, évről évre készülnek álomgyári presztízsfilmek méltóságteljesen hömpölygő, karaktervezérelt kozmikus utazásokkal, csendesen realista megközelítéssel és főként saját halandóságával szembenéző asztronauta-hőssel. A „Kié lesz a 21. század 2001-e?” szerzői vetélkedő idei aspiránsa – a Csillagok határán hamisítatlan európai művészfilmjét jegyző Claire Denis után – talán meglepő tagnak tűnhet a Scott, Nolan vagy Cuarón nevével fémjelzett illusztris alkotó-táborban – ám akinek James Gray neve többet jelent a „szegény ember Michael Mann-je” vagy a „Joaquin Phoenix házirendezője” egyszerű titulusainál, látatlanban biztosra vehette, hogy az Ad Astra precízen illeszkedni fog az elmúlt öt év geronto-scifi trendjébe. Sőt mi több, azoknak sem okoz majd csalódást, akik alig várják, hogy Terrence Malick is beszálljon végre a játékba.

Noha Gray jegyzi minden idők legszebb gengszterfilmjét Párizstól keletre, a Kis Odessza lenyűgöző debütfilmjét követő negyedszázados pályafutása elsősorban műfaji keretekbe precízen beékelt, erős drámai érzékkel és nívós szakmai színvonalon kivitelezett zsánerdarabokból épült fel, épp olyan messze a Tarantino-iskolától, mint az Aronofsky-féle transzcendens tohuvabohuktól. Legyen szó New York-i zsarucsalád harcáról a helyi drogmaffiával (Az éjszaka urai), Dosztojevszkijt modernizáló szerelmi melodrámáról (Két szerető) vagy éppen tragikus kalandtörténetről az ősi amazonasi aranyvárost kutató brit felfedezőről (Z – Az elveszett város), Gray minden műfajt arra használ, hogy a cselekmény mélyén megbújó, letompított személyes drámát a zsánermotívumokon keresztül csúcsra járassa – Az éjszaka urai botcsinálta rendőrhősének végső leszámolása apja gyilkosával az égő nádban vagy az Idegen földön kényszer-prostijának szerelmi háromszögét lezáró gyilkosság melodrámai fordulata mindössze azért nő túl saját műfaji közhelyén, mert kőkemény katarzissal ruházza fel az a csendes konfliktusépítés és pontos karakterábrázolás, amelyet Gray szinte mellékesen belesző a központi zsánersztoriba.

Az Ad Astra űrutazó-scifijénél a rendező ismét az életmű legkedveltebb drámai motívumát, a „tékozló fiú visszatér apjához” konfliktust dolgozza fel, ám a Kis Odessza, Az éjszaka urai és a Z – Az elveszett város apa-fiú szálától eltérően Gray immár nem árnyalja, kiegészíti, erősíti vele a műfaji alapkonfliktust, hanem ebből formálja meg. Középkorú, kiégett, érzelmi robotpilótára állított űrhajós-hőse, Roy világmegmentő küldetése a Neptunuszra (ahonnan pusztító erejű antianyag-hullámok áradata fenyegeti a Földet) egyben saját, sok éve elveszett apja utáni kutatás, aki a megbízó óriáscég szerint felelős lehet a bolygó elleni támadásért. A Holdon, Marson, kisbolygó-övezeten át tartó odüsszeia Gray-nél a belső sötétség mélyébe tartó utazás, amely során az érzelmi kötődésektől mereven elzárkózó főhős lassanként feldolgozza traumáját, hogy a felszabadító erejű találkozás fináléjában ne csak a szülőbolygóját fenyegető veszéllyel, de saját béklyóival is leszámoljon.

A rendező népszerű műfajok állomásain keresztül űzi hősét az expozíció sci-fi alaphelyzetétől a végkifejlet kiadós melodrámájáig, amelyek rendre szembesítik az emberi bűnökkel: egy vadnyugati rablótámadás hajszája a Hold felszínén a mohósággal, egy horrorisztikus összecsapás egy kutatóállomáson a haraggal, egy konspirációs thriller a gonosz korporáció Mars-bázisán a hatalom hazug, manipulatív aljasságával, egy végzetes ökölharc a súlytalanságban az önzéssel és gyávasággal. Noha mindez kissé szétzilálja a cselekményt, ezúttal legalább nem ötlettelenség vagy olcsó hatásvadászat indokolja a manapság kedvelt műfajkavalkádot, hanem egy következetesen átgondolt jelképrendszer, amely a fináléra sem veszti érvényét. Gary képes művészkedő manírok és olcsó ellipszisek nélkül spirituális tartalommal feltölteni sci-fi drámáját Isten-Apáról, a hit szükségszerűségéről, Ember és Természet viszonyáról, pusztán néhány egyszerű metafora és hiteles emberi gesztus révén – ahogyan hőse minél távolabb kerül a Naptól, annál közelebb jut rejtélyes apjához, úgy a nézők is fénysebességgel eljutnak a zsánerkeretek otthonos melegétől a szerzői mese mélységes katarzisáig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 55-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14289