KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Betty Blue

Schubert Gusztáv

A francia filmművészetben öt-hat éve új raj bontogatja szárnyait. Néző legyen a talpán, aki a hazai mozik kínálatából ezt meg tudja állapítani. Leos Caraxtól először a legutóbbi francia filmhéten játszottak filmet (A rossz vér), Jean-Jacques Beineix-től pedig egy néhány évvel ezelőttin (kirobbanó sikerű első filmjét, barokkos zsúfoltságú szerelmi-bűnügyi történetét) a Dívát. Hogy mitől újszerűek ezek a filmek? Kézenfekvő a magyarázat: fiatalok készítik fiatalokról. Róluk ugyanis az utóbbi időben már csak az öregek (és a koravének) forgattak filmeket az öregeknek (és a koravéneknek). A papa mozijának nehézkes moralizálásából vagy könnyed semmitmondásából csak az nem derült ki: könnyű-e francia fiatalnak lenni?

A Betty Blue tanulsága szerint egyáltalán nem. A felnőttvilág sem munkát nem ad, sem szabadságot. A különbözés jogát nem ismeri el, jó szívvel elfogadható életmintát azonban nem kínál. Aki olyannyira képtelen egy számára idegen életstílust magára erőltetni, mint Betty, az előtt nem marad más út, mint a lázadásé vagy az önpusztításé. A lány egy ideig habozás nélkül (és fékevesztett vadsággal) vág vissza az őt ért sérelmekért, idővel azonban magába fojtja dühét, mígnem úrrá lesz rajta a téboly, és egy rohamában életveszélyesen megcsonkítja magát. Nagy kár, hogy Beineix képtelen hitelesen megjeleníteni ezt a folyamatot, mert nagyon is mai eshetőség, hogy egy féktelen szerelemszomjjal és életerővel megáldott vadóc egyszer csak a szentimentális regények sápatag kisasszonykáihoz hasonlatosan elemésztődjön a boldogság utáni sóvárgásban. Nem kevésbé izgalmas (és nem kevésbé megoldatlan) kérdés, hogy miért marad beteljesületlen a tökéletes testi összhang, a kölcsönös vágyakozás és imádat ellenére az az „őrült szerelem”, amely Bettyt és Zorgot összeköti. Ezeket a dramaturgiai gyengeségeket semmi sem teheti bocsánatossá.

Mégis, a hősnő különös egyénisége, a szokatlan színeket felvillantó színészi játék (a harmincas éveiben járó, alkalmi munkából élő írót, Zorgot Jean-Hugues Anglade, a mai francia film egyik favoritja, Bettyt pedig egy színésznőnek teremtett amatőr, Béatrice Dalle játssza), néhány eredetien groteszk jelenet, a helyszínek (az elhagyott tengerparti faház-kolónia; Lauserre, a filmen még sohasem szereplő francia kisváros) szokatlan atmoszférája, figyelemre érdemesítik Beineixnek ezt az első kettőnél (Díva, Holdfény a kanálisban) szerényebb és földközelibb vállalkozását is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/02 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5099