KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Monteiro halálára

Bikácsy Gergely

 

João César Monteiro vénen és mégis fiatalon halt meg, tele bájosan perverz tervekkel. Portugálián kívül sokáig nem ismerték. Elsőként a francia kritikusok nyitották rá a szemüket, Emlékek a sárga házból című 1989-es filmjét megbámulva. A cím is mutatja, Monteirót a bolondok érdekelték, főként a vénember-bolondok. Színész és rendező: ő maga is vénnek szeretett látszani, nyilván mert legbelül, provokációs indulataival, sátáni képzeletében olyan fiatal volt. Dühét a régi libertinusok finom gonoszságába csomagolta. Erőszakot, agressziót nem nagyon engedett filmvásznára. Fiatal lányokra sóvárgó luciferien rút, de elegáns kéjencet szeretett ábrázolni. Ehhez ő értett a legjobban – tehát saját maga játszotta a sovány, égőszemű, halkan perverz, istent, ördögöt és leánybecsületet nem ismerő figurákat. Az általa alakított vénembereket a húsz éven felüli leányzók már nem érdekelték. Irtózott a kacérkodó, csábító, felkínálkozó szépségektől is, akik bűnre vágyva villantják dús keblüket. Az ő hősének a kicsiny hamvas kellett, a naiv, az ártatlan, akit ő ronthat meg, de nem erőszakkal, hanem hosszú, lassú, ceremóniás játékkal.

A finom, törékeny fagylaltoslányok hozták nemes izgalomba. „Inkább nyalni, mint behatolni” – ez volt szép ars poeticája. Kisbárányként viselkedő Sade márki. Filmjeiben minden fiatal lány szűzien tudatlannak mutatkozik, hogy ő ronthassa meg őket, szépen, gyengéden. Megvetette a hentes-kanokat, a macho férfitípust. Legjobb filmjében olyan átszellemült kéjencet teremtett, hogy e vén erkölcstelent már csak Istennek lehetett tekinteni. Magyarországra egyetlen filmje jutott el, éppen ez: az Isteni komédia. Ebben finomabban perverz vágyakról árulkodott, mint aminőket a film addigi száz éves története ismert: Európa minden művelt kéjenc-művésze és -nézője megoldotta előtte tunikáját. Isten-filmjének folytatását is elkészítette, erre máig hiába várunk idehaza. Azután ünnepi fesztivál-premierre nevezte be Hófehérke című új opuszát. Hatalmas pénzért forgatta. Itt is finom nyalatkozásokra készült fel az igényes meghívottak krémje: aztán másfél óráig a mindvégig fekete filmvásznat bámulhatták, melybe egyszer fehér fénypászma villant. Lucifer visszavágott, a fesztiválközönség dühödten pfujolt. Ez lett búcsúfellépése: João César Monteiro immár nem földi kéjencekkel társalog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2376