KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Két filmhét

• Zsugán István: Koturnus nélkül Beszélgetés Kovács Andrással A vörös grófnő című filmről
• Zalán Vince: Mindennapi agressziók Új nyugatnémet filmekről
• Szemadám György: Hejhó? Hófehér
• Hegedűs Zoltán: Gyilkosság egy francia szemével Holdtölte Texasban
• Dés Mihály: Isten hozott, Brazília! Bye, bye Brasil
• Pošová Kateřina: Horror és humor Prágai beszélgetés Juraj Herz-cel
• Ciment Michel: Filmművészet helyett filmek? Gyorsmérleg a francia moziról
• Beke László: Andy Warhol hipersztár Pop art töredékek
• Karcsai Kulcsár István: A zseniális szerepjátszó Eric von Stroheim
• N. N.: Eric von Stroheim filmrendezései
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Sztárok bűvöletében
• Báron György: Kicsi és pici
• Koltai Ágnes: Utószinkron
• Karafiáth Judit: Gyónás gyilkosság után
• Farkas Miklós: A piszkos tizenkettő
• Dániel Ferenc: A Sárkány közbelép
• Sarodi Tibor: Egész nap esik
• Lajta Gábor: A tó szelleme
• Harmat György: A beszélő köntös
• Szentistványi Rita: A kicsi kocsi újra száguld
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Rejtőzködő arcok Miskolc
• N. N.: A 24. Miskolci Tévéfesztivál díjnyertesei
• Faragó Vilmos: Lehet-e oratóriumot írni Auschwitzról? KZ-Oratórium
KÖNYV
• Bán Zsófia: Mozi-fenegyerekek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A kétbalkezes és az örömlány

Fekete Ibolya

 

A „túlkoros”, önnön mítoszukat túlélt hősök divatja elég régóta tart a moziban, főként, ha a mozi amerikai. Ez az ő műfajuk: mítoszt teremteni, kibontani, meghaladni, elsiratni, majd újraéleszteni ők tudnak igazán. Ez utóbbiakból is számos változat jutott el hozzánk drámától melodrámáig (mint Az utolsó mozielőadás vagy A kallódó emberek) és kesernyés-idézőjeles újrateremtésig (mint a Papírhold). De sorolhatnánk a Buffalo Bilit, a Madárijesztőt és még sokakat.

Ezúttal vígjátéki feldolgozással van dolgunk, olyannal, ami felsorakoztatott kellékeit tekintve jó is lehetne. Van benne cowboy (Lee Marvin): öregszik, de azért még férfi, kopott, esendő, de tény – régi újságkivágások bizonyítják –, hogy a polgárháború idején egykor „nagy” volt. Van egy kedves, ijedős és rezignált humorú indián (Oliver Reed), van csavargó, akinek talán egyetlen felismerhető tulajdonsága a malacság – és van természetesen az örömlány (Kay Lenz) – fiatal, csibészesen életrevaló, és lelke mélyén persze ártatlanka. Ott van aztán az immár testőrökkel megtámogatott, vadul lövöldöző madám a többi – kevésbé ártatlan lelkületű – örömlánnyal, s végül a főellenség: egy éppen divatba jövő műfaj képviselője, az elegancia felé igyekvő, csalárd kortesvezér. És van üldözés, furfang, átverés, hasraesés. S mindez a század legelején, az első pillanatok egyikében, amikor ebben az újsütetű történelemben valami tényleg elkezdhetett divatjamúlt lenni.

Kétségkívül lehetett valamiféle, a mítosz-siratást öngúnyba fordító szándéka a filmnek. Kézenfekvőbb és nyilvánvalóbb szándék azonban, hogy mulatságos vígjáték akart lenni; de sajnos, helyenként meglehetősen unalmas; több benne a közhely-poén, mint az igazi. A színészek közül is csak Oliver Reed képes meghaladni ezt a közhelyességet: egy-egy tüneményes gesztussal mintegy idézőjelbe téve önmagát, egyszerre teremtve meg a figurát és annak paródiáját. Pedig a főszereplő, Lee Marvin sem akármilyen jelenség. Az ő cowboyát azonban – éppen mert benne próbál megjelenni valamiféle halk tragédia – ugyanaz terheli meg, ami a film egészét: az időről időre becsempészett (ostobácska) melodráma. Így aztán a kedvesen önironikusnak szánt filmről még azt sem mondhatjuk el, ami egy vígjáték esetében nem is kevés: hogy tökéletesen súlytalan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8126