KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/június
POSTA
• Korompai Zsigmondné: Cenzorok vagy sietős emberek?
• A szerkesztőség : Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Rövid hírek

• Szilágyi Ákos: A tokba bújt film Enteriőr a magyar filmművészetben
• Bikácsy Gergely: A tenger habja Eszkimó asszony fázik
• Reményi József Tamás: Félrelépni tilos Házasság szabadnappal
• Bálint B. András: Párbeszéd az együttélésért Nyitott utak
• Koltai Ágnes: Biedermeier szerelem Beszélgetés Elek Judittal
• Marx József: Platonov köpenye Három fivér
• Baracs Dénes: Kínai film, kínai élet, kínai politika Beszélgetés Dósai Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Fáber András: Művész – kettős szerepben Alai Robbe-Grillet, az író és a filmrendező
• N. N.: Alain Robbe-Grillet főbb írói művei
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: A lehetetlen álom Marco Ferreri filmjeiről
• N. N.: Marco Ferreri filmjei
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A legszebb férfikor Oberhausen
• Kovács András Bálint: Profi amatőrök vagy amatőr profik? Beszámoló a XXXI. Országos Amatőrfilm Fesztiválról

• Csontos Sándor: Sarkadi Imre kiadatlan írásaiból
• Sarkadi Imre: Sűrített pillanatok Sarkadi Imre kiadatlan írásaiból
LÁTTUK MÉG
• Lalík Sándor: Kelly hősei
• Harmat György: Sok pénznél jobb a több
• Schubert Gusztáv: A Tűz gyermekei
• Bán Zsófia: Fegyvercsempészek
• Hegedűs Tibor: Föld alatt, föld felett
• Sarodi Tibor: Balfácán
• Gáti Péter: Egy szerzetes szerelme
• Koltai Ágnes: Itália bukása
TELEVÍZÓ
• Szilágyi János: „Mester”-mű? Beszélgetés a Hírháttér hátteréről Mester Ákossal
• Faragó Vilmos: Határozatlansági reláció
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Glauber Rocha és a többiek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Aladdin

Benke Attila

Aladdin – amerikai, 2019. Rendezte: Guy Ritchie. Forgatókönyv: Guy Ritchie és John August. Kép: Alan Stewart. Zene: Alan Menken. Szereplők: Mena Massoud (Aladdin), Naomi Scott (Jázmin), Will Smith (Dzsinn), Marwan Kenzari (Dzsafar), Navid Negahban (a szultán). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 128 perc.

 

A Marvel- és Star Wars-filmáradat sűrűjében a Disney igyekszik hű maradni eredeti profiljához többek között klasszikus rajzfilmjei élőszereplős változatainak elkészítésével. Az eddig nem túl jól sikerült feldolgozásokhoz (A szépség és a szörnyeteg, Dumbo) csatlakozott idén Guy Ritchie Aladdinja is. Az 1992-es rajzfilm összességében jó irányba változott az ezeregyéjszakás alapanyaghoz (Alá ad-Dín és a bűvös lámpa) képest, például a mesét túlbonyolító csodagyűrűt és a benne lakó másik dzsinnt is elhagyta. Ritchie műve –  A szépség és a szörnyeteghez hasonlóan – kevesebb sikerrel próbálja aktualizálni és átpolitizálni animációs elődjét. Az 1992-es rajzfilmben is harcias Jázmint Ritchie remake-je felvilágosult, feminista hercegnőként mutatja be, aki musicaljeleneteiben is arról énekel, hogy elege van a férfiak írta törvényekből és a történelemből – a címszereplő azonban passzív és erőtlen antihőssé vált mellette. Ugyanakkor a Disney görcsösen ragaszkodott a történet alapjaihoz, így két szék közé esett: míg a céltudatosabb Jázmin a játékidő nagy részében a palotában kénytelen rostokolni, a sodródó Aladdin csupán átbukdácsol a cselekmény sivatagán. Ráadásul a halovány szultán és a sablonos Dzsafar sem teszik izgalmasabbá a filmet – csupán a Dzsinnt túljátszó Will Smith menti a menthetőt: Robin Williams-hez hasonló lelkesedéssel formálja meg a csodalámpa poéngyáros szellemét. Az Aladdin látványvilágára és zenéire nem lehet panasz, a Jázmint alakító Naomi Scott katartikus „Speechless” című magánszáma zenei és filmnyelvi szempontból is egyértelműen a film csúcspontja. Persze a hagyományos rajzfilm erejét demonstrálja, hogy az 1992-es Aladdin még mindig sokkal dinamikusabb és élettel telibb a játékfiguráknak ható CGI-karakterekkel telepakolt friss feldolgozáshoz képest.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14178