KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tévémozi

Tévémozi

Karcsai Kulcsár István

Állat az emberben

 

A film története valóban „filmszerű gyorsasággal” pereg. A tegnapi értékekből de sok porlad el, másokat pedig legfeljebb konok esztéták és történészek tartanak számon. Magam is gyakran félve emlegetem azt az időszakot, mely sokunk számára a film legszebb évtizedét jelentette: a harmincas évek francia filmjeit, az úgynevezett lírai realizmust. Persze ez tényleg a papa mozija volt, bár költőiségében is mindig megtalálható keserű-fanyar hangvétele, azt hiszem, őrzi, konzerválja ezeket a filmeket.

Jean Renoir kiemelkedő mestere volt ennek az időszaknak. Nem ő alkotta a legjellemzőbb, nem is mindig a legsikeresebb filmeket, de ez már az igazi nagy egyéniségek, az újítók sorsa. Ki emlékezik A vízből kimentett Boudoura vagy a Tonira? Pedig az előbbiben a francia új hullám, az utóbbiban az olasz neorealizmus valamennyi találmánya fellelhető. Évtizedekkel a „hullámok” jelentkezése, kibontakozása előtt.

Az Állat az emberben (melyet megjelenése idején a magyar mozik A fekete asszony címen forgalmaztak) Zola világához nyúl vissza. Émile Zola kíméletlen analízist nyújt írásaiban az emberről, szenvedélyeiről, a lélek úgynevezett sötét tájairól. És persze a társadalomról, mely formálja, alakítja az egyént. Renoir ezt az analizáló módszert viszi át saját műfajába. Nem akar hű lenni sem a korhoz, sem az íróhoz. Külsőségekben semmi esetre. Egyben hasonlatos azonban Zolához: az emberábrázolás mélységében. És ez nem kevés.

A főszerep persze ismét nagy lehetőséget nyújt Jean Gabinnek. Színészileg rá épül a film. Az az apró gesztusokból, fintorokból, tétova tekintetekből kialakuló játékstílus, melyet olyan sajátosan képvisel, ma sem avult el, nyilván azért, mert egy hamisítatlan egyéniség ereje hitelesíti. Érdekessége a filmnek a női főszereplő. Simone Simon. Ő volt a kor Brigitte Bardot-ja, de nem tudta igazán megteremteni saját legendáját. Ma már alig emlékeznek rá. Nemrégiben felbukkant epizodistaként, jócskán megöregedve, valami jelentéktelen francia filmben. Senkinek sem tűnt fel.

 

 

Az öreg halász és a tenger

 

Úgy hallom, Hemingway írásait sem illik ma már egyértelműen dicsérni. Legjobb fanyalogni. Hogy felette is eljárt már az idő, meg ilyesmi. Az irodalom története is olyan esendő anyaggal dolgozna, mint a filmtörténet? Kétségtelenül igaz, hogy az irodalomban is vannak felkapott, időszaki sikerek, ingatag, hamar eltűnő jelenségek. Azt hiszem, Hemingwayt nem is érintheti ilyen vád. Bárki ellenőrizheti a nagyon szép, teljes magyar kiadás alapján. Tessék fellapozni a novellákat vagy elolvasni Az öreg halász és a tengert. Maradandóan erőteljes, igazi jó írás, önmagában megállja a helyét, nemcsak az irodalmi Nobel-díj fémjelzi.

Lehet, hogy furcsa egy filmről szóló beszámolóban az írót és az irodalmi erényeket méltatni, de őszinte szívvel ezúttal csak azt ajánlhatjuk: a tévénéző olvassa el vagy olvassa újra az elbeszélést. Azt a feszült ábrázolást, a kudarcon túlemelkedő hitnek minden „szimbólumon” túlemelkedő sugárzását, ami az írás sajátja, nem sikerült megvalósítania a filmnek. Pedig állítólag maga „Papa”, az öreg halász és a nagy író buzgólkodott a háttérből a film megvalósításán. A legenda szerint azokat a jeleneteket, ahol tanácsokat adott, újra kellett forgatni. Hiába, más a film, és más az irodalom. Marad hát Spencer Tracy, aki a maga pályáján Hemingwayhez hasonló, markáns egyéniség volt, és akit azért öröm nézni, ha voltak jobb alakításai is ennél...

 

 

A lovakat lelövik, ugye?

 

A könnyedén felaggatott címkéket, közhelyeket az élet villámgyorsan megcáfolja. Ilyen címke a „hollywoodi álomgyár” kifejezés. Vitathatatlan, hogy több mint fél évszázad alatt giccs-parádék seregével sikerült Amerikából elárasztani a világot, de azért végül is itt alkotott egy Griffith, egy Stroheim, egy John Ford is. Az utóbbi időben pedig jó néhány amerikai filmnek sikerült az általunk is oly forrón áhított bravúrt megvalósítania: siker és színvonal, közönségfilm és mondanivaló egységét. Jó néhány kemény és őszinte film jutott el a legszélesebb közönségrétegekig. Így A lovakat lelövik, ugye? is.

Sidney Pollack, a film rendezője még az utánérzők és divatmajmolók serege előtt fordult a retróhoz, a gazdasági válság kora zilált és izgatott Amerikájának ábrázolásához. A gyökértelenség, a szenzációhajhászás, a kiszolgáltatottság szánnivaló áldozatait sikerült szereplőiben megrajzolnia. Nemcsak a hősnő alakjában, hanem egész környezetének rajzában. Mindehhez pedig rendkívül dinamikus képi világot, megragadó, mozgalmas hátteret talált egy döbbenetes, a maga korában divatos táncverseny bemutatásával. Talán mondanunk sem kell, hogy a mindmáig érvényes mondanivaló is így, erőszakolt időszerűsítés nélkül érvényesül igazán.

Végül, kezdő gondolatmenetünkhöz kapcsolódva, Hollywood furcsa kettősségéhez tartozik az is, hogy édeskés sztárjai mellett az árnyalt és kemény realista színjátszás képviselői is mindig jelen voltak filmjeiben. Itt is ők diadalmaskodnak, olyan kitűnő színésznőkkel az élen, mint Jane Fonda vagy Susannah York.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7776