KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A másik én

Csillag Márton

The Brave One – amerikai, 2007. Rendezte: Neil Jordan. Írta: Roderick Taylor és Bruce Taylor. Kép: Phillipe Rousselot. Zene: Dario Marianelli. Szereplők: Jodie Foster (Erica), Terrence Howard (Mercer), Nicky Katt (Vitale), Mary Steenburgen (Carol). Gyártó: Village Roadshow / Redemption Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 119 perc.

 

A vietnami trauma a Taxisofőrben érett utcai erőszakká, a szeptember 11 utáni paranoia azonban mostanáig csak szomszéd terroristákra leső hazafiak és magányba menekülő gyászolók formájában jelent meg a tengerentúli vásznakon. Scorsese vérbarokk klasszikusa és Neil Jordan legfrissebb rendezése között nem az az egyetlen kapcsolódási pont, hogy mindkettőben Jodie Foster a női főszereplő, de ellentmondásos műfajisága is – míg azonban az egyiknek sikerül kitörnie a zsánerkeretekből, a másiknak nem: a történet végére feladja ígéretes lendületét, és bosszúfilmbe csomagolt amorális drámaként vérzik el.

Erica Bain (Foster) New York-i rádiós műsorvezető, a nagyvárosi élet krónikása, amolyan hullámglosszista. A „világ legnagyobb biztonságos városának” lüktetéséről mély, nyugodt hangon felolvasott tárcákban tudósít, egészen addig, amíg őt és vőlegényét a Central Parkban huligánok meg nem támadják, és módszeresen helyben nem hagyják. Felépülése után a szerelme halálát gyászoló Erica retteg abban a városban, melynek utcáin azelőtt mikrofonját vidáman lóbálva gyűjtötte a zajokat, fél a személytelen erőszak váratlan felbukkanásától, ezért illegális fegyvert vásárol, melyet először csak önvédelemből használ, később azonban olyan könnyelműen nyúl a ravaszhoz, mint kisdiák a leszállásjelzőhöz, ha elege van a zötykölődésből.

Jordant mindig izgatták az egy személyen belüli nemi ellentétek, és bár eddig csupán férfi testbe költözött nőkről értekezett (Síró játék, Reggeli a Plútón), most férfit farag Foster törékeny karakteréből, méghozzá a legkeményebbet: Erica keze nem remeg ölés után, sőt a félelemnek jelét sem mutatja, olyannyira, hogy riporteri minőségében kedélyes beszélgetéseket folytat Mercer nyomozóval, az utca, a bűnözők és a női lélek ismerőjével. Kettőjük között idővel cinkos barátság alakul ki, s bár végig a levegőben van, hogy a férfi bármikor rákattinthatja a bilincset Erica csuklójára, a sok valószerűtlenül elvarrt bűnügy és suspense-szál már a befejezés előtt a tétnélküliség érzetét kelti a nézőben. A klasszikus bosszúfilm szabályai szerint megszépülő nő helyett egy torz személyiséget kapunk A másik éntől, egy sértett nőt, aki kénytelen örökre megosztani porhüvelyét egy rideg férfival.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9179