KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egyszerű eset

Bikácsy Gergely

Marie, Gabrielle, Esther, Anna és a többiek... Sokan emlékezünk még Claude Sautet legismertebb filmjére (Vincent, François, Paul és a többiek), melynek most mintegy „nőnemű megfelelője” az Egyszerű eset. A francia kinematográfia a hetvenes években ugyanúgy saját múltjából próbál erőt meríteni, mint Új-Hollywood. Öröksége azonban hiába művészibb, ha egyszer szegényesebb: használható filmmúltat csupán a renoiri témákban és filmcsinálási módszerben talált – jobban mondva a renoiri film egy rétegében. Nem a Nagy ábránd vagy a Marseillaise a példakép, hanem a nálunk jóformán ismeretlen Renoir, a munkahelyi kisközösségek, kiscsoportok, a lazán összetartozó baráti társaságok kis örömeinek és apró tragédiáinak elbeszélője.

Claude Sautet ma a francia film egyik „típus-film” rendezője. Hatását néhány kritikus fenyegetőnek véli: mintha minden második francia filmet az ő mintájára készítenének. Középpolgárok, technikusok, műszakiak; kis-magánvállalkozók mindennapjai, víkendjei peregnek a vásznon, veszekedős-kibéküléses összejövetelek a hétvégi házban vagy délután a bisztróban, s mindez szándékoltan banális, cselekménytelen történet során bomlik ki. Hasonló volt Tacchella Sógorok, sógornők című alkotása, de Yves Boisset, Pascal Thomas vagy Bertrand Tavernier is kedvvel készít hasonló filmet (hogy csupán a nálunk viszonylag ismert neveket említsük).

Az Egyszerű eset ennek a filmfajtának talán legsikerültebb darabja: a munkahelyi és bisztróbarátok zaklatottan mindennapi históriája egy varázsos nőalak (Marie – Romy Schneider) körül bonyolódik. Mellette a férfiak (barátai és szeretői) enyhén ellenszenves és szánandó paprikajancsik. Romy Schneider emberi méltósággal fogadja a magánéleti csapásokat, a férfiak emberien őszinte hisztériázással. Bizonyára így van ez az életben is, bólintunk. Sautet olykor a valódi művész, olykor a mozibűvész eleganciájával vegyít tragédiát és komédiát, villantja föl a banalitásban az élet mélységét (vagy mélynek szánt tragikus pillanatokban a banalitást). A francia középpolgárság mozilantosa ő, s ez a józan és dolgos társadalmi osztály igényes, ám nem igazán felzaklató portréfestőt igényel.

Sautet nem Renoirra, inkább Duvivier-re emlékeztet: a leglényegesebb mesterember a mai francia film egén. Lelouch-on túl, de Truffaut-n innen...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7167