KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Csodás álmok jönnek

Harmat György

 

„Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent.” A film alkotóit nem riasztotta meg a hamleti gondolatmenet, s jól van ez így. Hiszen mi is lehetne vászonra valóbb, szürreálisabb, mint a halált követő álmok valóságfeletti birodalma? Igaz, afféle hollywoodi szürrealizmus, amit látunk: kulturális emléknyomokból és mozimítoszokból mixelve.

Míg a komputerkorszak előtti filmtrükkökön – lehettek bármily ügyesek – többnyire éreztük művi mivoltukat, a digitális technika már alkalmas arra, hogy a legpontosabban vigye mozgóképre az emberi fantázia valóságát, a „minden lehetséges” csodáját. Az ámuló közönség szeme láttára valódi átváltozások esnek, képzeletbeli lények, terek testesülnek meg – a leghihetőbb módon. Amióta a digitális trükkök felbukkantak a videoklipekben és a reklámokban, azóta várom, lesem: mikor hódítják meg a filmművészetet.

A szórakoztató művek gyártásában 1993 (A maszk, Jurassic Park) tájára tehető a térnyerés, s manapság egyre kápráztatóbb a digitális diadalmenet. Rég itt az ideje, hogy ezeket az eszközöket végre művészi szándékkal is alkalmazzák. Az új-zélandi Vincent Ward megfelelőnek látszott a feladatra. Tíz évvel ezelőtti alkotása, A navigátor eredeti hangú, nagy képi erejű rendezőnek láttatta. Fél évtizedes, látványos filmjével (Az emberi szív térképe) feltalálta a szürreálisan szépelgő, transzkontinentális (kanadai-ausztrál-európai) szupergiccset. Innen már csak egy pici lépés a Csodás álmok... szinte teljes amerikanizmusa. Újabb szuverénnek indult külföldi művészt falt be Hollywood.

Ward vizuálisan jórészt lenyűgöző munkájának minimális a belbecse. Annak nyújt élményt (például nekem), akit elvarázsolnak páratlan (egyébként Oscar-díjas) képi effektusai (szétfolyó festmény-mennyország, melybe beleragad az „álmodó” és hasonlók), anélkül, hogy túlzottan felbosszantanák a szirupérzelmek, a túlvilági és evilági közhelyek. Amerikában ez az opus művészfilmnek számít. A nagy csapda az, hogy a sok digitális trükk sokba kerül, márpedig a szűk réteget vonzó alkotások nem lehetnek túl nagy költségvetésűek. A filmművészet és a digitális technika igazi találkozása így még várat magára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4633